Előre leszögezném, hogy nem rendelkezem japán öngyilkossági statisztikákkal, és nem is óhajtom kijelenteni, hogy hajlamosabbak lennének erre, mint bármelyik más nemzet. Csak abban vagyok biztos, hogy sehol máshol a világon nincs olyan munkakultúra, mint amilyen Japániában található. Szeretnek hajtani, minden cégnek saját himnusza van, és olyan csodákat köszönhetünk neki, mint mondjuk a Playstation, vagy a karaoke. Ám a legjobb családban is megesik, hogy a munkahelyi kudarcok és túlhajszoltság után az embernek egyszerűen kedve szottyan egy jó kis harakirire. A Karoshi: Suicide Salaryman pont ezt a lelki állapotot vetíti elénk, valami megfoghatatlan keserű humorral fűszerezve. Célunk ugyan is, hogy minden pályán megtaláljuk a módját annak, hogy meghaljunk. Igen, jobb esetben ennek pont az ellenkezője lenne az optimális, de ez egy kivételes eset, mint ahogyan azt már korábban is említettem. Ugráljunk, tologassunk,kapcsolgassunk, lövöldözünk úgy, hogy a végén mi húzzuk a rövidebbet. Tök jó!
* * *
A móka után valami komolyabb hangvételű játékra gondoltam, és végül egy szórakoztató RPG-re esett a választás. A Játéközön.hu végtelen kínálatából ő lenne a Hands of War. A felülnézetes, izometrikusnak is nehezen mondható puritán megjelenése jól álcázza a játék valódi értékeit, ami néhány percnyi gameplay után már érezhetően kidomborodik. A három választható kaszttal a kellően nagy map-on kedvünkre garázdálkodhatunk, küldetéseket vehetünk fel, szimpatizálhatunk a két egymssal szemben álló nagy frakciótagjaival, gyűjthetjük az XP-t, aranyat, loot-ot, és hasonlók. Hogy pedig ne vesszenek kárba nehezen elért eredményeink, állásunkat el is menthetünk, amiért külön dicséretet érdemel.
