A Peter Adams által fejlesztett és 1983-ban kiadott játékot a Synaps Software patronálta, mely kiadó kezdetben Atari gépekre publikált, majd ezt követően tért át a hatvannégyesre is. Ők jegyzik a Fort Apocalypse és a Zaxx játékokat is, melyet a velem egyidős júzerek bizonyosan ismernek és elismernek.
A Blue Max, ahogyan akkoriban ez a legtöbb játékban divat volt, nem vergődött holmi kerettörténettel, egyszerűen beledobott minket az események közepébe, izzadjunk csak magunktól, nem kell ezért sztorival vergődni. Az első világháború történetét amúgy is mindenki ismeri, Ferenc Ferdinánd trónörököst második próbálkozásból sikerül eltenni láb alól, a németek pedig elérkezettnek látják az időt, hogy lángba borítsák Európát. Ennyi elég is a rögtönzött töriórából, éppen eléggé szégyenteljes foltja ez a történelemnek, koncentráljunk inkább a játékra. Feladatunk egyszerű, mint Kiszel Tünde gondolkodása, azaz felszállunk, lefelé bombázunk, orrirányba lövöldözünk és megpróbálunk túlélőként visszatérni a reptérre. Minderre nem túl meglepő módon bombák és töltények állnak rendelkezésre.
Tevékenykedésünket csúnya bácsik lövöldözése zavarja, de nem túlzottan, mivel feltételezésem, hogy a földről lövöldöző légelhárítók szoros rokonságban állnak Steve Wonder családjával, mert ahhoz képest, hogy egyfolytában szórják az áldást, viszonylag ritkán találnak el. Ugyanez lehet a helyzet a levegőbe küldött ellenséges pilótákkal is, akik hátulról támadva simán leelőznek minket, innentől kezdve pedig már csak annyi a dolgunk, hogy hátulról szitává lőjük őket. Szemből érkezve sem sokkal okosabbak, csupán annyival bonyolultabb a helyzet, hogy képesek egyenesen nekünk repülni, és akkor bizony elég nagy a baj. Célpontjaink köre igen széles, tulajdonképpen mindent lebombázhatunk, ami nem azonosítható növényzetként. Házakat, légvédelmi ágyúkat, hangárokat, földön lévő repülőgépeket, hidakat, melyeken éppen autó halad keresztül, sőt, még hajókat is. Vigyáznunk kell azonban, hogy mennyire ereszkedünk mélyre, mert minél alacsonyabban repülünk, annál könnyebben eltalálnak minket a rövidlátó légvédők, ami nem jelent azonnali pusztulást, de megsérülhet a bombavető szerkezetünk, kilukadhat az üzemanyagtank, sztrájkba léphet a géppuska, köhöghet a motor.
Eme jelenségek együttese túlélhetetlen kombót ad ki, ekkor megtekinthetjük, amint repülőgépünk sokszínűen pompázva, mozgásában a kerti asztalról túl sok kilöttyent vörösbort felszívott szitakötőt utánozva becsapódik a földbe, ahol elszenesedve jelzi, hogy befejeztük az aktuális kört. A képernyő alján látható státuszbár többféle módon is segít minket, ha például veszélyesen alacsonyan repülünk, sárgán villog, amennyiben ellenséges gép tűnik fel, kiír egy P betűt, mellyel egy magasságban repülve kéken világít. Saját repülőteret L-lel jelez, de ami egyértelmű innováció, hogy még a szél is sodorhat minket, ekkor W betűt láthatunk. Mivel sem üzemanyagunk, sem bombáink száma nem végtelen, ezért időről időre vissza kell térnünk saját repterünkre, ahol feltöltenek minket, illetve megjavítják a sérüléseket. Magasabb szinten ez elég izgalmas tud lenni, mivel ekkor már berepülnek hozzánk a törleszteni vágyó ellenséges gépek, és nem átallnak bombát is dobni ránk. Tiszta szerencse, hogy ugyanazon családfán szüretelik a banánt, ahol a világtalan légvédelmisek, így szinte soha nem találnak el, amikor viszont igen, akkor nagyon.
Harctéri tevékenységünk pontozása egyértelmű, a nagy célokért kevesebb, a kisebbekért több, a mozgó kicsikért pedig sokkal több pont jár, valamint vannak kiemelt célok is, melyeken egy villogó X látható, ezekért elképzelhetetlenül sok pontot kapunk. Időről időre alternatív útvonalat is választhatunk, ami az ellenséges bázisra visz be minket, ahol már repülőgépeket, lőszerraktárakat, parancsnoki épületeket tehetünk a földdel egyenlővé, de vigyázzunk, itt már legjobb esetben is minimum félszeműek vannak, akik kicsit jobban céloznak. A képi világra nem lehet panasz, erdős vidék fenyőkkel, kevéske bokorral, a légvédelmi ágyúk lámpaernyőre tett focilabdákból állnak, a tankok gödörből karját nyújtogató masinisztára emlékeztetnek, de C-64 viszonylatban egyáltalán nem rosszak.
Repkedés közben minden egyes robbanáskor felvillan a képernyő, mint amikor tavaly áprilisban szemfüles fotósok a cseh államfő feltünésmentesnek álcázott tolltolvajlási akcióját fotózták. Megjegyezném, hogy szerintem teljesen igaza van, én is mindenhonnan tollakkal térek haza, ez sem rosszabb, mint amikor egy átmulatott éjszaka után három ismeretlen öngyújtót találsz a zsebedben. Visszatérve a játékra, a hangok illeszkednek a képi világhoz, a bombák robbanásának hangja olyasmi, mintha a villámokat nevelő óvoda kiscsoportos kisülései próbálnának, a köhécselő motor hangjától sem fogunk olajat köpő és lángoló kétfedelűeket vizionálni, de ne feledjük el, 1983-ról beszélünk, akkoriban pedig a Blue Max nagyon frankó kis játék volt. Később volt egy Blue Max 2001 című remake, de az ehhez képest szót sem érdemel. Aki túl fiatal ahhoz, hogy emlékeiben szerepelhessen a Blue Max, vagy esetleg akkoriban kimaradt volna, itt egy nagyszerű játékmenet videó:
