Torkokat szorítanék össze, lábfejeket tipornék szét, és maroknyi hajcsomókat tépnék ki mindenki kobakjából, aki közém és egy közeli bolt Nutellakészlete közé állna. Akár mások egészségi állapotán átgázolva is, de biztos vagyok benne, hogy hazavinnék több tucatnyit ebből a csodálatos mogyorókrémből, és egy kiskanállal szép lassan belapátolnám az egészet. Törődnék is én a vonalaimmal ezekben a vészterhes időkben! Hogyisne! Aztán bedönteném Böhömkét, a kétajtós ruhásszekrényt a bejárati ajtó elé, kezembe vennék egy vaskos könyvet, és addig olvasnám, amíg szomjan nem halok.
Fűre lépni tilos
Nincs mellédumálás vagy szélbe kiáltott hősködés. Én pontosan a leírtak szerint tennék, ha bekövetkezne a Survariumban tapasztalható apokalipszis. Jó, talán még sírnék is, de a macsó látszat megtartása érdekében ezt csak nektek mondom el. Sima békés polgári halál lenne ez, ám a világ élni akaróbb fele biztosan a szokásos módon venné fel a harcot – vagyis leginkább egymást irtanák. Persze egy játékban illik legalább egy okozati tényezőnek lenni, ami a végső órájába taszítja az emberiséget, és jelen esetben ez nem más, mint hogy az anyatermészet megunta, hogy páros lábbal tiporjuk és pusztítsuk. Ezért fogta magát, és egy huszárvágással visszavette az őt megillető helyet, minket pedig mint domináns fajt, kellően megtizedelt, és egy csapat egybeverődött éhenkórásszá tett.
Érdekes fiktív elgondolás ez, és ha úgy kollektíve mélyebben belegondolunk, akkor jobban megérdemelnénk, mint a vonalzós körmöst. Szóval csak óvatosan a „véletlenül” elhajigált papír zsebkendőkkel, mert egyszer lehet, hogy még számon kéri rajtunk valaki vagy valami. És nagyjából a végére is érkeztünk a történetnek, de egyelőre nem kell többet tudnunk a sztoriról ahhoz, hogy bizakodva tekintsünk a Vostok Games alkotására, hiszen ebben a frissen alakult csapatban dolgoznak azok az arcok is, akik hosszas várakozás után 2007-ben elhozták számunkra a sugárzásban gazdag S.T.A.L.K.E.R.-t. Ez akkoriban akkorát ütött – pozitív értelemben –, mint a váratlanul kicsapódó budiajtó, emiatt egy kellemes ízzel a számban ültem neki a béta verziónak, ami után első felindultságomban majdnem fogat mostam.
A csirke mellett más is sülni fog
Próbaverzió lévén szó, nem lenne valami derék dolog, ha az előugró hibákat felrónám az alkotásnak, de annyit azért szeretnék elmondani, hogy ennyit még sohasem szívtunk azért, hogy futhassunk vele pár kört. Erről EndreMannal bővebben is beszélgettünk (csevejünket és a bemutatót a 2014/07-es GameStar DVD mellékletén találjátok), és egy olyan pillanatot sikerült végre lencsevégre kapnia, amire nagyon régóta vágyott. Mi baromira nagyot röhögtünk rajta. De nem ezért lett hirtelen rossz a szájízem, így lépjünk kettőt előre, és süssük meg, amit kaptunk. Én azt hittem, hogy ma bélszínt vágunk a rostlapra, nem pedig egy unalmas csirkemellet – csattantam fel, mert egy nyílt világú, keményvonalas túlélőeposz helyett zárt arénás CoD-féle multiba csöppentem. Kétségbeesés-tabletta a nyelvre helyezve, pohár a kézben, de azért még nem nyeltem le. Mint kiderült, a béta alatt csak a PvP-szekcióba kaptunk betekintést, a többi játékmód egyelőre rejtve marad a vizslató szemek elől. Szóval nyugi, lesz arra is lehetőség, hogy egy hatalmas, csupa veszélyes növénnyel, mutánssal és más túlélőtársakkal telepakolt világban szedhessük majd a mező virágait. Alig várom, hogy végre ebbe a részébe is bepillanthassak, de az már most látszik, hogy kutya kutyát fog enni. Elég csak kicsit jobban belemélyedni a PvP-be.
Hiába vagy túlélő, ha túlélőket ölsz…
Kezdésnek egy komfortosnak aligha nevezhető pincehelyiségben találjuk karakterünket, akit innentől kezdve csak Ivánnak fogok hívni – mert olyan Iván feje van. A lepusztult hangulat lelohaszt minden rambóságot az emberben, és rákattintva a rendelkezésünkre álló felszerelések listájára, máris megállapíthatjuk, hogy bizony innen lesz szép nyerni. Ivánunk ugyanis a kezdetekben két piti mordály közül válogathat, amelyek még egy faluvégi búcsú céllövöldés közönségét sem pörgetnék fel. De a kilőtt golyó azért csak eltalál majd valakit, így kiválasztottam a rendelkezésre álló két frakció közül egyet, aminek a színeiben küzdeni fogok, és már fel is csaptam az alagsor kijáratát.
Itt most egy kövér „Hát”-tal szerettem volna kezdeni, de inkább ízes magyarsággal leírom, hogy egy szaros kis tacskónak éreztem magam. Az évek alatt felszedett FPS-tapasztalat ide most kevés volt, mert alig telt bele öt perc, és többször haltam meg, mint Kenny a South Parkban. A legszebb az egészben az, hogy fogalmam sincs, kinek a keze által. Miután leszednek, le vagy szedve. Nyögések kíséretében összerogysz, és újra a kiindulási ponton találod magad. Semmi segítséget nem kapsz, hogy melyik rosszcsont és honnan vágta haza véglegesen az egészségedet. Ez a megoldás hosszú távon akár komoly táptalajként is szolgálhat a kempelőknek, de a teszt során nem nagyon találkoztam olyannal, aki ennek a szenvedélynek hódolna. Már csak azért sem, mert egy-egy ilyen egymásnak menésnek nem az a célja, hogy minél többször kicsipkézzük a másik valagát, hanem az adott zónán belül alkatrészeket kell összegyűjtenünk és visszajuttatnunk saját frakciónk bázisára. Az a csapat húzhatja be a győzelmet, amelyik adott időn belül több ilyen cuccot tud összehordani.
Persze a véres csetepaté közben a természet is borsot tör orrunk alá, és itt-ott mérgező felhővel lep meg minket, amelyekbe abszolút nem érdemes beleszaladni kellő felszerelés nélkül, és ezeket a cuccokat csak rengeteg munka árán tudjuk majd bezsebelni. Itt el is válik a férfi a fiútól, hogy ilyen elcsépelt dologgal éljek, de tényleg így van. Sokáig olyannyira hátrányban voltam a tapasztaltabb és felszereltebb harcosokhoz képest, mint az egy hét unokalátogatás után hazatért Mari néni a pletykaklubban. Biztos, hogy lesznek páran, akik a rendszeres kudarcok miatt majd kirostálódnak, de valahol ez jó. Nem az amerikai hiperszuper katonákat irányítóknak való, akiknek az a legnagyobb gondjuk, hogy milyen hangja van az egyből elérhető fegyvereknek, hanem egy csapat Iván-ivadéknak, akik keményen megdolgoznak még a lőszerért is.
Iván játszik, Iván erősödik
A legszebb az lenne, ha azt írhatnám, hogy Iván annyit iszik, hogy két púpja nő, mint egy tevének, de sajnos pia nem jár a győzelmek mellé. Pusztán csak a sablonos tapasztalatpontok és némi lóvé. Pedig a lőre, az isteni nedű hiányzik csak ebből a miliőből. Zátonyra futok, ha tovább hajóztatom ezt a gondolatot. Szóval a megszerzett javainkból felfrissíthetjük fegyvertárunkat, ruházatunkat, golyóálló mellényt vagy gázmaszkot és még egy csomó csicsás kiegészítőt szerezhetünk be – lássák csak a többiek, mi már olyan kemények vagyunk, hogy már füvet és sövényt is vágtunk. Ehhez a passzushoz hozzá szeretném tenni, hogy kisebb fennakadásokba ütköztem, miközben szerettem volna néhány holmit kihalászni a kínálatból. Szimpla bénaságnak könyveltem el, de mikor EndreMan is felháborodva felcsattant, hogy „Hát ez nem igaz. Húsz éve játszom videó játékokkal, de eddig mindig kiigazodtam az inventoryban.”, konstatáltam, hogy kicsit kuszára sikeredett ez a rész. Van még mit csiszolni rajta, hogy áttekinthetőbb legyen. A fenmaradó XP-pontokat pedig Ivánunk kondíciójára fordíthatjuk, hogy jobban bírja a gyűrődést. Ez a funkció csak mutatóban volt a bétában, de fejleszthetjük hősünk gyorsaságát, teherbíró-képességét vagy regenerációját. Egyszóval szívós egy Ivánunk lehet… csak a tüzes lónyál hiányzik. Jó, abbahagyom!
A moha mindig északon nő
Ha megnéztek egy-két Survarium videót, akkor láthatjátok, hogy csúnyának egyáltalán nem mondható a játék vizuálisan, de valljuk be, láttunk már ennél szebbet is. Persze, itt most egy masszív online lövöldéről van szó, ezért nem is várhatunk mondjuk egy Crysis-féle minőséget, de azt megfigyeltük, hogy a nanoruhás obsitosokkal játszódó alkotás nem terhelte le úgy a videokártyánkat, mint a Survarium. Egyből felsírtak azok az emlékek, amiket anno a S.T.A.L.K.E.R. optimalizálatlansága okozott. Félünk attól, hogy a végleges verzió is indokolatlanul megizzaszt majd pár rendszert, de van még idejük a fiúknak erre is odafigyelni. Viszont az atmoszféra, na, az nagyon adja ezt az poszt-apokaliptikus hangulatot. Ahogyan Csernobilt és annak környékét is sikerült szépen felskiccelniük a készítőknek, úgy a természet támadását is igen érzékletesen jelenítették meg. Mindent behálóz a burjánzó növényzet, házakat, gyárakat, kicsontozott kocsironcsokat. Le sem tagadhatná a tyutyerka, hogy Kelet-Európában játszódik, néhány helyszínt mintha magam is láttam volna megelevenedni, mikor a keleti régió felé suhanó vonat ablakából kibámultam.
Kérlek, húzd majd feljebb a szoknyádat!
Egy zsíros kenyér akkor az igazi, ha tudunk hozzá harapni egy kis vöröshagymát, mert így kerek a gasztronómiai élvezet. Vegyük úgy, hogy a Survarium esetében a hagymából csavarunk be elsőnek egy darabkát, amitől picit könnyezünk, és dörzsöljük az orrunkat, de a megváltó zsírosdeszkafalat még odébb van. Majd ha többet is láthatunk a további játékmódokból – főleg a szabadon bebarangolható részből –, akkor már az a félelmünk is elmúlhat, hogy ez a kezdetektől már sokat vitatott alkotás képes lesz hozni azokat az elvárásokat, amiket hozzá fűzünk.
