Nem ma volt, és nem is tegnap, amikor friss cím jelent meg a korai hozzáférésű túlélőjátékok tengerében. És ennél frappánsabban nem is lehetne kezdeni ezt a kritikát, hiszen a Subnautica a tengerben, egész pontosan egy szinte teljesen óceánnal borított bolygón játszódik. Ez pedig már az első verzió felbukkanásakor is újdonságnak számított a zombis, posztapokaliptikus, elhagyatott szigetes, atombázisos túlélőkalandok között. A víz alatti világtól ugyanis a legtöbb emberben ott lapul valamiért a tudat alatti félelem. A zombis-horroros-kardos-lövöldözős-tépőfogas világokat már könnyebben befogadjuk, megszoktuk, ezért jó ismerősként vetjük bele magunkat minden efféle címbe, ehhez képest amikor a víz alá kell merülni, az bizony sokakban még mindig egyfajta kényelmetlen bizsergést okoz. Mert ismeretlen minden. Mert elfogy az oxigén. Mert ki tudja, hol szorulunk be olyan helyre, ahonnan már túl messze van a felszín. Mert odalent még a legártatlanabb színes halacska is lehet mérgező halálosztó. Na, ez a Subnautica első nagy titka, és a korai változatok után végre véglegessé fejlődött kiadás az évek során tökéletesre polírozott minden hozzávalót, amitől a jelen színtér egyik legjobb túlélőjátéka lett.
A víz alatt laknak a buborék
Nagy háttértörténetet továbbra se várjunk, a túlélőjátékok többségének nem is ez a lényege (kivéve az üdítően csodálatos The Long Darkot). Ennek ellenére a Subnautica felütése elég ahhoz, hogy felpörögjünk: kilőjük magunkat az óceánbolygó közelében kigyulladó és felrobbanó űrhajóból egy kis mentőkabinban, és mire felébredünk, egy végtelen víztükör tetején flöttyögünk egy alig működő létfenntartó egységben. Föld sehol… illetve mégis, csak nem száraz. Egy viszonylag sekély szakaszon indulunk, ahol a talajig 20-30 métert kell leúsznunk, de a távolabbi területeken nem ritka a több száz méteres mélység sem.
Ráadásul, ha félsz a cápáktól, polipoktól és egyebektől kedves anyabolygónk vizeiben, itt sokszoros erővel törhet rád az oceanofóbia, hiszen ismeretlen hangok, óriási vagy épp bizarr lények úszkálnak mindenfelé, és sosem tudhatod, melyik barát, és melyik ellenség. A legparásabb az, amikor jócskán elúszol kis menedékedtől, és a vízben köszönt rád a szinte koromsötét éjszaka. Hoppá, mi úszott el mellettem? Az a furcsa hang most tényleg közelebbről hallatszott? Jó irányba megyek? Kibírom a visszautat?
World of Watercraft
Ahogy megszokhattuk a stílus más játékaitól, ebben is minimális felszereléssel indulunk. Alapszintű védőruhánkon és búvárszemüvegünkön kívül gyakorlatilag semmi használhatónk sincs, és támpontot sem igazán kapunk, ezért alapanyagokat kell gyűjtögetnünk a víz alatt. Először kisebb köveket fejthetünk le a barlangok faláról, szilikátdarabokat hozhatunk a felszínre, furcsa növények magjait és apróbb halakat kaphatunk el, miközben igyekszünk távol maradni a mélységtől (a kezdeti 30 másodperces oxigéntartalékkal csínján kell bánni) és a veszélyesebb élőlényektől (hiszen még egy nyamvadt késünk sincs).
Az egyetlen szerencse, hogy a mentőkabin kis replikátora képes a felhozott alapanyagokat különféle alkotóelemekké, majd eszközökké formálni, persze mindig csak a következő lépcsőfokhoz szükséges információt átadva. Épp ezért a játék által nagyon szépen kiegyensúlyozva jutunk el odáig, hogy összeszedegetjük magunknak a túléléshez szükséges alapvető felszerelést (egy kést, egy hosszabb merüléshez elegendő oxigéntartályt, gyorsabb úszást lehetővé tevő békatalpakat, nagyobb tárolót), majd pedig fokozatosan összerakjuk az egyre bonyolultabb eszközöket is.
Így lesz aztán egyhelyben lebegő úti tárolóládánk, a tárgyakat és élőlényeket azonosító kézi kütyünk, lakóhelyiségeket és járműveket szermányoló multieszközünk. Közben persze rá leszünk kényszerítve arra, hogy minél messzebbre ússzunk, és minél mélyebbre merüljünk, felfedezzük a különféle alkotóelemek lelőhelyeit és megszerzési módjait néha kifejezetten rizikós vagy veszélyes körülmények között - van olyasmi, amit csak konfrontáció vagy ügyeskedés után vehetünk birtokba.
Vízirájder, öcsém
A játék elindításakor egyébként lehetőségünk van arra, hogy nehézségi fokot válasszunk: normál esetben fogy az oxigén, folyamatosan szükségünk van élelemre, és persze megsérülünk, ha nem figyelünk oda, de van ennél extrémebb és egy kicsit megengedőbb mód is, valamint egy olyan "építőüzemmód", amikor sebesülés, éhezés és oxigénhiány kizárva, és minden technológia rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy létrehozzunk egy, akár óriási, komplex bázist minden szükséges felszereléssel, valamint az összes, létező víz alatti járművet is összerakhassuk. Ez a mód talán a teljesen kezdőknek ajánlott leginkább, így ugyanis veszélyek nélkül tisztába jöhetnek a játék minden elemével, és azt is megnézhetik, milyen "kifutása" lehet a vég nélküli kutatásnak és craftolásnak.
Az igazi élmény viszont tényleg a normálmód folyamatos felfedezéseiben, fejlődésében és igen, a minden percben ránk leselkedő veszélyben rejlik - ami ráadásul még akkor sem szűnik meg, amikor már viszonylag fejlett háttérrel rendelkezünk; a Cyclops tengeralattjáróval is sokszor érdemes aktiválni a csendes üzemmódot, nehogy felébresszünk olyan lényeket a mély barlangok legmélyén, akik még így is miszlikre apríthatnak minket, járgányunkkal együtt.
Amit pedig a sztoriról mondtam, az csak a játék elejére igaz. Nem akarok előre ellőni semmit, de a szabványos, "épp hogy megmenekültél, most pedig éld túl" sablon után egyre mélyebbre merülsz majd az idegen óceánba, miközben egyre több meglepetés ér, szóval nem csak a napról napra élés lesz a cél.
Szép vagy, mint Merülyn Monroe
A korai hozzáférés hosszú időszaka alatt sokat változott a Subnautica motorja is. Bár már kezdetben is tetszetős volt a víz alatti környezet, a mostani ábrázolásba már semmilyen szinten sem lehet belekötni. Könnyen azon kaphatod magad, hogy ha nem sürgetne az oxigén fogyása és a jóllakottság csökkenése, csak lebegnél a kékségben, bámulva a (szó szerint és átvitt értelemben is) sokszínű világot, hallgatva a néha megnyugtató, néha furcsa hangokat, felfedezve mindenféle titkot.
Az optimalizálás is jól sikerült, és bár teszterőgépemben pont a grafikus kártya most már csak középkategóriásnak számít (jelesül egy R9 380X), így is szinte maxon futott minden, mindössze néhány apró röccenést tapasztaltam a nagyon telített helyeken. Ezért most nem csak a témához kapcsolódva, frappánsan viccelődve mondhatom: rég merültem el ennyire boldogan egy tesztelendő játékban.
A lények kiadott hangjai és az atmoszferikus-ambient aláfestés pedig kiválóan támogatja azt az érzést, amikor csak sodródsz a semmi közepén, egy egyszerre gyönyörű és ugyanannyira félelmetes, idegen világban. Érdemes kipróbálni, ráadásul VR-módban is futtatható, amit nekem még nem volt alkalmam megtapasztalni, de ha monitoron ilyen lenyűgöző és egyben félelmetes az élmény, milyen lehet 360 fokban?
