Hiába szeretem az extrém sportos játékokat (és a havat úgy általában, kivéve mikor kocsival megyek bárhova, akkor bizony fájdalom), kicsit félve közelítettem a Ubisoft vadiúj címe felé. Tartottam attól, hogy a csapat teljesen a játékosokra akarja bízni a Steep sorsát, és ad ugyan egy alapot, de abban bízik, hogy majd ők töltik meg tartalommal. Szerencsére nem erről van szó; a Steepben ugyan kreálhatunk saját kihívásokat, de alapjáraton is annyi feladat, annyi felfedeznivaló vár, hogy azokkal legalább 10-12 órán át elszórakozhatunk. Már hogy az, aki nem un bele hamar.
A hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe
A Steep nem igazán hasonlít semmihez, amit eddig láttunk (hacsak nem a korai hozzáféréssel elérhető Snow-hoz, de az azért valamennyire mégis más), és ami a legfontosabb: nagyon távol áll a Shaun White nevével fémjelzett gördeszkás és snowboardos borzalmaktól, amiket alighanem a Ubisoft gyakornokai tákoltak össze internetezésre is alkalmatlan gépeken. A "nyílt világú extrémsportjáték" kifejezés furán hangozhat, de van értelme, és a Steepben bőven ki is használjuk, hogy mehetünk, amerre szeretnénk. Az Alpok havas hegyoldalait falvakkal, erdőkkel, természeti képződményekkel, építményekkel és romokkal turbózták fel, a zónák meglepően eltérnek egymástól, a felfedezés pedig épp emiatt mindig izgalmas és élvezetes. Sokat dob az élvezeti értéken, hogy a látvány mindenhol gyönyörű; ugyanolyan élmény volt a naplementében siklóernyőzni, mint kiállni a hegycsúcsra és onnan szétnézni.
A játék nagy részét képezi a felfedezés. Vannak az úgynevezett mountain storyk, melyek során a hegyek - valójában narrátorok, de E/1-ben - elmesélik történetüket, miközben mi kényelmesen andalogva repülünk a célpontok felé, vagy épp ezerrel száguldunk árkon-bokron át. Nagyon fura és megmosolyogtató, ahogy próbálta az Annecy az "Én vagyok a legendás hegy"-monológokat komolynak beállítani, de ezeket a feladatokat nem is a szöveg miatt, hanem a területek megismerése céljából érdemes végigjátszani. A mesélős küldetések mellett olyanok is vannak, amik valami vicces vagy bizarr feladattal bíznak meg minket, mint az éneklő fenyő megtalálása, vagy a gonosz hóemberek elpusztítása. Igazából ez a kötelező sztorimód (mert milyen nyílt világú Ubisoft játék az, amiben nincs történet), de nem muszáj vele foglalkozni. A srácok jól megoldották, de az igazi izgalmakat a kihívásokban találjuk meg.
Amikor épp nem a hegyekről hallgatunk kiselőadást, belevethetjük magunkat a sportolás izgalmasabb változatába. Bármikor válthatunk a négy sportág (siklóernyőzés, szárnyasruhával repülés, snowboard és sí), valamint a gyaloglás között. A hódeszkázás és a leceken csúszás játékmechanikában nem nagyon térnek el egymástól, a lesiklós feladatoknál bármelyiket választhatjuk, tényleg csak személyes preferencia kérdése. Nagyon hasonló trükköket hajthatunk végre mindkettővel, a sí esetében talán egy kicsit gyorsabbak a mozdulatok, de a különbség nem számottevő. A wingsuit nyilván teljesen más, és nekem ez volt mind közül a legizgalmasabb - néha centiken múlott, hogy nem értem le a földre, vagy épphogy ki tudtam térni a sziklák elől, amitől még a képernyő előtt ülve is felment bennem az adrenalin. A siklóernyőzés pont ennek az ellenkezője: rettentő nyugis, mondhatni unalmas, de legalább elüt a többitől, és aki képes órákon át Berlin és Amszterdam között fuvarozgani egy kamionnal az Euro Truck Simulator 2-ben, az valószínűleg jobban tudja értékelni ezt is.
A Steep nem egy SSX vagy egy Freak Out!: Extreme Freeride, a trükkök realisztikusabbak, és kicsit nehezebb is őket végrehajtani. A trükközés kontrolleren a két analóggal megy, foroghatunk össze-vissza, illetve a ravaszok meghúzásával megragadhatjuk a deszkát vagy a leceket. A játék annyit segít, hogy ha egy trükköt biztosan nem tudunk végrehajtani (például azért, mert nem rugaszkodtunk el eléggé a talajtól, és bukás lenne a vége), akkor azt elkezdeni sem engedi, viszont nem állít meg, ha egy másfél szaltóra alkalmas ugrásnál bepróbáljuk a duplát. Meg lehet szokni az irányítást, és gyakran sikerül elég látványos trükköket összehozni, de az élmény mégsem olyan, mint a fentiekben (vagy ha már a műfajnál vagyunk, a Tony Hawk játékokban). Ez nem baj, csak számítsatok arra, hogy a mérce inkább a realisztikusság, mintsem az árkádosság felé billen. Ami nekem kimondottan fura volt, hogy nem lehet korrigálni, mert a legapróbb mozdulatot is úgy veszi, mintha új trükköt kezdenénk, és ennek gyakran még nagyobb bukás a vége, mintha az eredeti, láthatóan rizikós leérkezésnél maradtunk volna. Irányítás tekintetében szintén zavart, hogy nem vagy csak körülményesen (még egy gombot nyomva tartva) lehet forgatni a kamerát, így volt néha olyan fa, amibe azért rongyoltam bele, mert nem láttam a karakteremtől.
Gyorsan, ügyesen, veszélyesen
A kihívások változatosak, és teljes szabadságot kapunk, eldönthetjük, mikor hova megyünk, meg akarunk-e csinálni egy feladatot vagy sem. Szintlépéssel nyílnak meg az újabbak, de szintet lépni akkor is tudunk, ha csak ugyanazt próbálgatjuk újra és újra. Van időmérő, olyan feladat, amiben azért jár pont, ha veszélyesen, a fákhoz túl közel megyünk, és olyan is, melyben egy hegyoldalon elvágódva kell minél nagyobb mértékű gravitációs erő hatását erőltetni szegény karakterünkre.
Az előrehaladás ugyanakkor fapados lett. Igaz, hogy növekszik a szint, de a sportolónk semmit nem fejlődik, nem forog gyorsabban, nem ugrik magasabbra, satöbbi. Talán azért találták ezt így ki a fejlesztők, hogy mi, játékosok soha ne érezzük, hogy valamit csak azért nem tudunk teljesíteni, mert előtte még számunkra kevésbé érdekes tennivalókat kell megcsinálnunk, viszont az előrehaladás minimális érezete miatt hamarabb érezhetjük repetitívnek a játékot. A sisakoktól a leceken át a jelmezekig van egy csomó minden, amit feloldhatunk, de ezek csak a külsőt változtatják meg.
Meglepően nagy mértékben fokozza az élményt, hogy állandóan online, más játékosokkal összekapcsolódva játszunk. Egyszer például az volt a feladat, hogy jussak fel egy ház tetejére, és miután két másik játékossal tíz percen át próbáltunk egy gyanúsan jól elhelyezett rámpáról sikertelenül felguratni, egyikük elővette az ernyőjét, és első próbálkozásra megoldotta a problémát, ezzel ihletet adva nekünk is. Bár a társulásnak nem láttam sok értelmét (egy gombnyomással max. négyfős csapatokba lehet tömörülni), amiatt, hogy mások is voltak mellettem, úgy éreztem magam, mintha egy valódi síterepen lennék. Már csak egy közösségi tér kéne, ahol lehet kávézgatni.
Azt hittem, a Steep épp a nagy mértékű szabadságba fog belebukni, viszont ezzel szemben pont ez teszi különlegessé. Az első pillanatokban elengedi a kezünk, és azt tehetünk, amit szeretnénk, ahogyan nekünk kényelmes. Behúz, és hajnali háromkor is csak azon filózunk, hogy megcsináljunk-e még egy rövid feladatot, vagy járjunk egy kört, nézzük meg, merre mi található. Vannak hiányosságai és nem tetszhet mindenkinek, de aki szereti a téli sportokat, mindenképp nézzen rá.
