Továbbra sem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyivel könnyebben fogyasztható lett volna a Spider-Man három rövidke DLC-je, ha egyetlen nagy kiegészítőként adják ki a felszeletelés helyett. Persze az illetékesek ezt sokkal jobban tudják nálam, nem véletlenül döntenek az ilyen megoldások mellett egyre több játék esetében. Az viszont, ami a pénzügyi jelentésekben jól mutat, nem biztos, hogy a játékosok arcára is őszinte mosolyt csal.
Gyöngyhajú lány
Pedig a Silver Lining kifejezetten szórakoztató lett. Szerintem nem éri ugyan el a Fekete Macskát középpontba helyező, első DLC színvonalát, de ez egészen egyszerűen annak köszönhető, hogy a Macska egy könnyen írható, zseniális karakter, aki Pókemberrel közös múltja miatt pár pillanat alatt képes feszültséggel megtölteni a képernyőt. Silver Sable-lel már egy kicsivel nehezebb dolguk volt az íróknak, de így is sikerült sokkal izgalmasabbá (és jóval árnyaltabb karakterré) varázsolni őt, mint ahogy az alapjátékban megismerhettük. Mary Jane Watson és Miles Morales ezúttal is csak a telefonon keresztül keveredik bele a sztoriba, ezek a beszélgetések viszont mind hozzáadnak a történethez, sőt, a Milesszal folytatott csevejek teljesen egyértelműen előrevetítik az esetleges (na jó, teljesen egyértelmű és el is várt) folytatás irányvonalát. A fő történetvonal nem rúgja ki a ház oldalát, de komoly hiányérzet így sem marad az emberben az utolsó képsorok lepörgése után. Külön örömre ad viszont okot, hogy a Kalapácsfejjel történő, meglehetősen béna első összecsapásunk után most egy valóban szórakoztató, ötletes mechanikákkal megtűzdelt bossharc zárja le a kalandot; ilyenekből korábban is elfért volna több.
A város most sem alszik
A játékidőt ismét a különböző mellékfeladatok tolják ki, de ezekkel együtt is talán ez volt a legrövidebb DLC, mégis tartalmasabbnak érződött, mint az előző felvonás. Ezt pedig igazából apróságokkal tudták elérni. A különböző bűnesetek megakadályozása és a bűnbarlangok felszámolása mellé ugyanis sikerült valóban érdekes kis történetszálat felhúzni, miáltal ezek a feladatok is többek voltak egyszerű repetitív bunyónál. Pedig valójában az ezerszer megtett köröket róttuk le újra, de az érzet legalább különbözött. Így lehet talán ezt a legjobban megoldani, ha nincs lehetőség (akár anyagi, akár erőforrásbéli tényezők miatt) teljesen új mechanikákat felépíteni. Ezúttal a gyűjtögetős vonal is izgalmasabb volt, ami tulajdonképpen Yuri Watanabe történetszálát zárta le, vagyis inkább indította el új irányok felé. A Screwball kihívások továbbra sem maradhattak el persze, erre pedig még mindig nincs mentség.
Ruha teszi a szuperhőst
Újra három pókruhával bővül öltözőszekrényünk tartalma, ha teljesítjük az összes küldetést, valamint megfelelően helytállunk azokon a mocsok Screwball próbatételeken. Mostanra nehéz lett már olyan pókjelmezt megnevezni, ami az elmúlt évtizedekben fontos szerepet töltött be a hálószövő életében, és még nem került be a játékba. A fekete pókruha vagy épp az Ultimate univerzumos második Pókember ruhája nyilvánvalóan kivételt képez, de ennek nyomós okai vannak, maradjunk ennyiben, és akkor a spoilermérce sem szalad túl magasra. Külön hatalmas piros pont jár egyébként a fejlesztőknek azért, mert a népakaratnak engedve ingyenesen betették a játékba a Sam Raimi-féle Pókember trilógia jellegzetes jelmezét is, ehhez egyetlen DLC-t sem kell megvenni. Bár a The City That Never Sleeps DLC-hármas nem tudja még fejbúbbal sem elérni az alapjáték által felállított (egyébként nagyon magas) lécet, egyben végigtolva mégis remek szórakozás. Most már csak a második részt szeretnénk tengermély tisztelettel kérni, de azt lehetőleg minél előbb.
