Három év alatt négy játékot préselt ki a Fantasy és a 40K licencből a Focus Home Interactive, így a Warhammer játékok megszaporodásának ők az egyik egyértelmű előidézői. Viszont mivel a francia kiadó nem tartozik a projektenként dollármilliókat mozgató óriáscégek közé, általában olyan fejlesztőcsapatokat kérnek fel, amelyeknél pont annyi hiányzik a tehetség-tapasztalat-költségvetés hármasból (hogy hol a legnagyobb a deficit, azzal kapcsolatban inkább nem találgatnék), hogy az igazi AAA minőségtől bár nem sokkal, de azért elmaradnak. A jól ismert mintát pedig sajnos a Space Hulk: Deathwing sem törte meg.
Kíváncsi könyvtárosok
A Streum On csapatának sorsszerű módon pont a címben szereplő két dolgot sikerült rendkívül hangulatosan átadnia. Az eredeti társasjátékban (ugyanis ezúttal is egy spinoffról van szó) a Space Hulk egy aszteroidákból, űrhajókból és egyéb űrszemétből összeálló monstrum a Warp mélyén, amely még az űrgárdisták elitje számára is a világegyetem legveszélyesebb csataterének számít. A gyönyörűen kivitelezett belső terek így kifejezetten változatosak: a sok egyéb mellett akadnak itt hatalmas gótikus csarnokok, indusztriális szervizfolyosók, sziklába vájt alagutak és hangárok is.
Másfelől az egyes pályák valóban hatalmasak és labirintusszerűek, ennek köszönhetően pedig elég fenyegetőek; a kísérteties zajok közepette meg-megrázkódó pálya már csak ráadás. A Space Hulk: Deathwingben hamar megtanulja az ember, hogy minden egyes feleslegesen megtett méterrel és céltalanul eltöltött perccel csak újabb veszélyeknek teszi ki az osztagot, így az optimális útvonal megtervezése, a nem használt ajtók lezárása az ellenség előtt és maga a közlekedés is jelentőségteljes játékelemmé válik, ezt pedig kevés játék mondhatja el magáról, főleg ebben a műfajban.
A másik dolog, amit nagyon eltaláltak, a Dark Angels első századának, a Deathwingnek a hangulata. A lore szerint ugyanis az egész alakulat terminatorpáncélzatba bújtatott veteránokból áll, és ez különleges játékstílust kíván, amit a készítők elénk is varázsoltak. A külsőségek remekül sikerültek: ahogy körbepillantunk a csatatéren, láthatjuk sisakunk és páncélzatunk egyes részleteit és a HUD is tökéletesen illik ahhoz, amit egy ilyen páncélzat belsejébe képzelünk. Továbbá mivel a kampány első kétharmadában jó néhány támadást, köztük akár rakétatalálatokat is túlélünk, valóban úgy érezhetjük magunkat, mintha két lábon járó tankok lennénk, amit lassú mozgásunk és döngő lépteink is alátámasztanak. A hangdizájn egyébként is külön dicséretet érdemel: a legtöbb esetben a különböző lőfegyverek hangzása pontosan visszaadja azok pusztító erejét.
Rés(ek) a pajzson
A hangulati elemekből tehát jól vizsgázik a Space Hulk: Deathwing, de maga a játékmenet, amit a hangulatnak kellene egyedivé tennie, már sokkal ingatagabb lábakon áll. Az egyik gyenge pont a mesterséges intelligencia, amely sem a csapattársaink, sem az ellenfelek oldalán nem tündököl igazán. A testvérek, Barachiel és Nahum általában idegesítően későn veszik észre a támadó tiranidákat, ráadásul csökkent értelmi képességeik miatt a rendelkezésükre álló fegyverarzenál felét sem érdemes a kezükbe adni. Az egyjátékos kampány során így változatosság helyett csakis a túléléshez szükséges hatékonyság elérése lehet a célunk felszerelésünk kiválasztásakor, amiért bizony kár.
Emellett a géntolvajok mozgatásáért felelős MI korlátozott képességei miatt a harci szituációk is elég egyhangúvá válnak: egy-egy lövedék vagy rohamozó szörny elől való kitérés és a láthatatlan, csak támadáskor megjelenő ellenfelek leküzdése kivételével csupán arra kell figyelnünk, hogy a körülöttünk lévő szörnyek számát megfelelően alacsonyan tartsuk. Ettől aztán maga a harc is hamar dögunalmassá válik, a küldetések egyetlen izgalmas része erőforrásaink menedzselése lesz. Rövid távon arra kell ügyelnünk, hogy ne akkor töltsünk újra, amikor egy sereg ellenség van körülöttünk, hosszú távon pedig az életerőnk és gyógyítócsomagjaink mennyiségét fogjuk majd aggódva ellenőrizni.
A fejlesztők szörnyetegekkel kapcsolatos ötlettelenségét az animációk ismétlődése még látványosabbá teszi. Az első pályákon például az ugyanonnan előmászó tiranidák pont ugyanazon az útvonalon, pont ugyanazokkal a mozdulatokkal közelítve már-már komikus látványt nyújtanak. Ja igen, a hordaműfaj jobb játékaihoz képest - ebből a szempontból még mindig a Left 4 Dead az etalon - a spawnpontokat sem igazán rejtették el a készítők, ami még tovább rontja az összképet.
A harcnak azonban az adta az utolsó nagy pofont, hogy a sztori előrehaladtával új ellenfelek helyett a korábban már látott archetípusok külsőleg átalakított, erősebb változatait dobták be a készítők. Ez pedig nemcsak hogy nem túl kreatív megoldás, de még az addig viszonylag egyenletes nehézségi görbét is átrajzolja. A későbbi fejezetekben (főleg magasabb nehézségi fokozaton) ugyanis könnyen olyan helyzetbe kerülhetünk, amelyben az addig teljesen egészséges űrgárdisták akár egyetlen jól irányzott támadástól padlót foghatnak.
Csipet csapat
Eddig egy kicsit több helyet szenteltem a harcrendszer gyengeségeinek, mint a játék jól sikerült elemeinek, de ettől a Space Hulk: Deathwing még jó, bár nem kiemelkedő játék is lehetne. Sajnos azonban a következő problémák miatt végül ezt a lécet sem sikerült átugraniuk a készítőknek. Először is itt van a többjátékos mód, amely pozitív hozadékai ellenére valószínűleg sokaknak csalódást okoz majd. Hiába vártuk, hogy a Vermintide-hoz hasonlóan a Space Hulk: Deathwing is izgalmas újdonság lesz a multis kooperatív FPS-ek műfajában, a kampány mellett ez a mód csupán másodhegedűs.
Ugyanazokat a pályákat játszhatjuk végig, mint a sztorimódban, viszont a történetnek csupán a töredékét kapjuk meg, ráadásul a csoport vezetőjén kívül a többiek azt is alig látják, mi az osztag aktuális feladata. A sztorifejezetek legérdekesebb elemének számító erőforrásokat pedig coolodwn-alapú képességek és az illúziót megtörő respawn-rendszer veszi át. Pozitívum viszont, hogy a kampányban alakított könyvtáros mellett kipróbálhatjuk magunkat a többi szerepkörben - gyógyítóként, nehézfegyver-specialistaként, a közelharcban kiemelkedő assault kaszt tagjaként vagy egyszerű tactical terminatorként, aki erősítés gyanánt visszahozhatja a csatába respawnra váró társait. Ezáltal - persze csak ha sikerül az aktuális bajtársainkat rávenni némi csapatmunkára - a kampányban háttérbe szoruló fegyverarzenál egészével megismerkedhetünk.
Eretnekség ez a kód
Végül ott vannak még a technikai problémák is, amelyek mellett szintén nem mehetünk el szó nélkül. Mivel egyelőre csak a PC-s változat jelent meg, a konzolokra biztosan nem foghatjuk rá a gyér teljesítményt, és e mellé - még erős gépeken is - elképesztően hosszú töltési idők társulnak. Még az olyan apró feladatok is több másodpercre megakaszthatják a játékot, mint a küldetések előtti dialógus hátralévő részének átugrása vagy az addig összegyűjtött relikviákat tartalmazó menü megnyitása. A kampány során is összeomlik néha a rendszer, de a többjátékos módban ennél is sokkal gyakrabban fordul elő, hogy egy-egy meccsből valamilyen rendszerhiba miatt kiesünk, és végig kell ülnünk a percekig tartó töltési időt.
