Furcsa érzés belegondolni, hogy az eredeti Space Hulk társasjátékkal egy időben láttam meg a napvilágot. A Warhammer 40,000 fiktív univerzumában kényelmesen elhelyezkedő táblást 1989-ben álmodta világra a Games Workshop, majd közel húsz évvel és számos adaptációval később, 2013-ban a Full Control készítette el digitális mását. A feldolgozás szolgamód követte a klasszikus alapanyagot, viszont pont emiatt képtelen volt többé válni egy végletekig hű digitális másolatnál, és ez a minőségen is meglátszott. A bizonyítvány szépítése az Ascension Edition névre keresztelt új részre hárult, amely tulajdonképpen nem egy folytatás, hanem inkább a Space Hulk átdolgozása és kibővítése.
Mi volt ez? Csak a szél. Az űrben?!
Kipofozásról és kiegészítésről lévén szó az alappillérek esetében nem történt változás. Továbbra is űrhajóroncsok kellemetlenül sötét és nyomasztó hangulattal ellátott szűk folyosóin taktikázzuk a másvilágra az ocsmány génorzókat. A rizikós feladatot újfent a tagbaszakadt, viszonylag lomha terminátorok látják el, viszont immáron nem a futószalagról gyári beállításokkal leguruló katonákat irányíthatjuk, hanem az új szerepjáték-elemeket kihasználva szabadon, kedvünk szerint módosíthatjuk űrgárdistáinkat. Személyre szabhatjuk a küllemüket, átkeresztelhetjük őket, variálhatjuk a szintlépéssel megnyíló felszerelésüket, és mi alakíthatjuk képességeiket is, ráadásul az első missziókat követően akár le is cserélhetjük egységünk tagjait. Szintén meghatározó a frakcióválasztás (Ultramarines, Blood Angels és Space Wolves), ezáltal elrendeltetnek csapatunk későbbi erősségei és gyengeségei. Bár „Pimp My Armor” szintű testreszabással nem számolhatunk, a funkció még így is klasszisokkal jobb a fapados előd megoldásánál.
Vadorzó génorzók
Persze ahhoz, hogy hosszú távon is kezdeni tudjunk valamit a kiszemelt gárdistával, nem árt odafigyelni a játék nehézségére és a körökre osztott stratégia első számú kvintesszenciájára, az akciópontokra, amely nélkül lehetetlen lenne lépni, fordulni vagy akár felemelni a fegyvert. A fejlődéshez három kampányon, azon belül is több mint száz küldetésen keresztül vezet az út, viszont még a legkönnyebb fokozaton sem bízhatjuk el magunkat bakáink jövőjét illetően, ugyanis elég egy óvatlan kattintás vagy elhamarkodott lépés, és máris drasztikusan megfogyatkozik a létszám, mivel a cselekvés visszavonása megszűnt. Noha taktikai lehetőségeink gyarapodtak (a reakciólövést eredményező Overwatch mód szerencsére a repertoárban maradt), már kombó fegyvereket is használhatunk, és a tüzelési módok listája is kibővült; még így is csak úgy tudunk előrehaladni eredményesen, ha a lassan, de biztosan módszert választjuk. Főként azért érdemes mindent kétszer átgondolni, mert bekerültek az előzőeknél jóval komplexebb térképek, valamint új típusú génorzók is, utóbbiakhoz pedig magasabb nehézségi szinteken már egy fokkal fejlettebb MI társul.
A pozitívumok ellenére sajnos akadnak génorzók szaggatta lyukak is az összképen. A Full Control egy az egyben kihagyta például a multit, így a más játékosok elleni taktikázás kimarad, ráadásul a kampányon túl pályaszerkesztővel sem üthetjük el az időt, ebből fakadóan hamar ellaposodik a játékmenet. A javuló tendenciát mutató grafika (a sisakkamera ismét pöpec) és az élesebb textúrák ellenére nincsenek átvezetők vagy hosszabb dialógusok, és ezáltal tulajdonképpen szinkronhangok sem. Leginkább egy kezdetleges XCOM: Enemy Unknownhoz hasonlíthatnánk, Warhammer hangulattal megfűszerezve. Azt már mindenki maga döntse el, hogy ez a koncepció megér-e neki közel 30 eurót vagy sem (a beépített „vegyél új tartalmakat” feliratokról nem is beszélve).
