Voltak a Segának jobb és rosszabb évei, kiemelkedő játékai és olyanok, amikre okkal nem emlékszünk már, de Sonic az elmúlt több mint 30 évben nem ment 2 évnél hosszabb szünetre - pedig lehet, hogy szüksége lett volna rá, valahol a 2000-es évek elején, amikor egy tragikusan rosszul sikerült reboottal égette magát a kiadó. Nem volt minden 3D-s Sonic játék annyira csapnivaló, mint a 2006-os Sonic the Hedgehog, viszont tény, hogy többel nyúltak mellé, mint amennyivel betaláltak.
Különösen kellemetlen volt ez 2017-ben, amikor néhány hónap eltéréssel debütált a fantasztikus, mindenki által kedvelt, 2D-s Sonic Mania, és a 3D-s, vegyes értékelésekkel illetett Forces. Régóta tartó rossz szériát kellett most megtörnie a Sonic Frontiersnek, ami összességében végülis sikerült, de nem hardcore rajongóknak nehéz tiszta szívből ajánlani - pedig látva, milyen erővel nyomja a szélesebb közönséget célzó filmeket a Sega, biztos, hogy az ő figyelmükre is számítana.
Beszippant a kibertér
A Sonic Frontiers játékidejének nagy részében öt szigetet járhatunk be szabadon, ezeken kalandozva teljesíthetünk válogatott kihívásokat, barátkozhatunk szimpatikus karakterekkel, gyűjtögethetünk gyűrűket és harcolhatunk mindenféle, olykor semmilyen kihívást nem jelentő, máskor meglepően nehezen legyűrhető, gigantikus robotokkal. A csaták nem csak annyiból állnak, hogy az ütés gombját nyomkodjuk, de nincsenek is kimondottan összetett kombók: szaladgálnunk kell, kitérnünk, hárítanunk, fénycsóvákat lövöldöznünk és alkalmaznunk az egyik új mechanikát, a cyloopot, amivel Sonic csíkot húz maga mögött, és ha ennek két pontját összeérintjük, így alkotva egy vagy több kört, kiválthatunk valamilyen hatást. Ezt bevethetjük a fejtörőknél és a harcokban egyaránt, vagy gyakorlatilag bárhol, ha más nem, néhány gyűrűt kapunk jutalmul.
Miközben folyamatosan haladunk előre és gyűjtögetjük a fogaskerekeket, gyűrűket, kulcsokat, épp, amit kell, kibontakozik egy történet, megismerjük a fura világ múltját és titkait. Már az első pillanatokban lehet érezni, hogy nagy megoldások és őrületes csavarok nem lesznek, a béna szinkron, a japán játékokból ismerős kitartott kameraképek és karaktermozdulatok pedig segítenek, hogy hamar elveszítsük érdeklődésünket. Fölöslegesen hosszú, kaotikus, klisékkel teli - ugyanakkor meglepődnék, ha valakit pont a sztori miatt érdekelne egy Sonic játék.
A játékmenet többnyire szórakoztató: gyorsan rohanunk, aztán még gyorsabban, ha összegyűjtünk elegendő gyűrűt az extra sebesség ideiglenes feloldásához. A közlekedést sínek és karikák pörgetik fel, pillanatok alatt eljuthatunk a szigetek egyik részéről a másikra. Az élményt csak az töri meg, hogy a játék nagy precizitást vár el: ha nem pontosan érkezünk le egy sínre, mellé zuhanunk, mászhatunk fel újra a magasba. Ez zavaróbb a nyílt világban, mint a portálos kihívásoknál.
A portálok mögött, a kibertérben egyébként klasszikus jellegű pályák rejlenek, amik próbára teszik reflexeinket és ügyességünket, újra és újra megpróbálhatjuk felülmúlni magunkat - örömteli, hogy a klasszikus Sonic-élményből legalább ennyit bezsúfoltak. Egyébként pedig mászkálhatunk, megoldhatunk nagyon egyszerű fejtörőket, ügyességi kihívásokat, amikkel egyre többet láthatunk a térképből. És horgászhatunk is, nem mellékesen.
Nagy játéknak kicsi
Az első néhány óra még egészen szórakoztató tud lenni, ha túltesszük magunkat az apró kellemetlenségeken, de a küzdelmekből, ahogy kiismerjük ellenfeleinket, elveszik a kihívás, sokszor csak időhúzásnak érződik a nem kifejezetten nehéz küzdelmek legyűrése. Alsó hangon 10-15 óra a történet végére érni attól függően, mennyit szöszölünk mással. A bossok valamelyest megtörik a monotonitást, a nagyobb ellenfelekkel folytatott összecsapások látványosabbak. Aki a könnyített sztorimódot választja (de tényleg, miért akar Sonic játékot bárki a sztori miatt játszani?), az elé még kevesebb akadály gördül. Mivel nyílt világú játékról beszélünk, természetesen elengedhetetlennek érezték az alkotók a karakterfejlesztés beépítését is: skilleket oldhatunk fel minimális szabadsággal, és fejleszthetjük Sonic tulajdonságait. Ezt sem gondolták túl, de így csak olyan, mintha kötelező elemként építették volna be, kipipálva ezzel egy újabb elemet a listán.
Minden eddig felsorolt dolog kapcsán igaz, hogy egyéni ízlés kérdése, ki hogyan érzi magát miattuk: a harc nem kimondottan összetett, de egy a játékok világában kevésbé jártas, a sündisznót és barátait a filmeken keresztül megismerő rajongónak ez pont előny lehet; a sztori béna, viszont ezt legalább a játékélmény többé-kevésbé kompenzálja. Az ugyanakkor meghökkentő, hogy technikai oldalon még a minimumot sem sikerült elérni. Az van ugyanis, hogy akár 4K-ban, akár 60 fps-sel játszunk (a kettő egyszerre nem megy, de amúgy is ritkán szokott), bizonyos tereptárgyak csak akkor töltenek be, ha nagyon közel érünk hozzájuk, így folyamatosan bukkannak fel a levegőben. Pedig azt mondani a Sonic Frontiersre, hogy szép, igen nagyvonalú dolog lenne, nem lehet ezt azzal magyarázni, hogy a látványért áldozatokat kellett hozni.
Ha pusztán azt nézzük, hogy ez egy nyílt világú, ugrándozós, harcolós, felfedezős akciójáték, annak egyáltalán nem kiemelkedő. Az ugrándozás még csak-csak jó móka, és néhány fejtörő megoldása is szórakoztató, de a harcból, ha már ennyire bele akartak menni ebbe, többet is ki lehetett volna hozni. A kamerakezelés és az irányítás olykor frusztráló, viszont legalább olyan apróságok segítenek, mint hogy ha megnyomjuk a bal analógot gyűrűk közelében, Sonic követi azok ívét, automatikusan összeszedve őket. A karakter múltbéli kalandjait ismerőknek viszont rejt izgalmakat, még ha ezekhez sokszor unalmas szegmenseket is ki kell bírnunk, és ez a végére egyre nehezebbé válik.
