Fura érzés, hogy megjelent a Skull and Bones. Még most, hogy órákat játszottam vele is nehéz elhinni, hogy a sok halogatás után tényleg összeállt a Ubisoft kalózos játéka, bárki számára elérhető, megvásárolható, nem alfa, nem béta, végleges; valóban eljött az a pillanat, amiről nem hittük, hogy valaha el fog. Akár még örülhetnénk is neki, ahogy örülnénk más, hasonlóan régóta várt játékok esetében, de ez most nem egy olyan helyzet, mintha a Grand Theft Auto VI-ban vagy a Half-Life 3-ban merülhetnénk el végre - inkább a Duke Nukem Forever emléke sejlik fel.
A Skull and Bonesnak inkább már azért szurkoltunk, hogy véget érjen a kálváriája, hogy a Ubisoft vagy gyógyítsa meg, vagy lője le, de mindenképp kezdjen vele valamit, ne ígérgessen, ne tologassa tovább. Még a kalózos játékokra kiéhezett játékosok, még azok, akik az Assassin's Creed IV: Black Flaget továbbra is sorozata legjobbjának tartják, ők sem bíztak abban, hogy az a koncepció, amit a Ubisoft Singapore megálmodott, működőképes lesz - a nehezen és szegényesen induló, de már akkor is többet kínáló, régóta nagy sikerrel futó Sea of Thieves után meg pláne.
Azért nem csak katasztrófaturistás kíváncsisággal keltem útra, nem azért indítottam el a Skull and Bonest, hogy aztán minden egyes deszkájába belerúgjak egyet. Kíváncsi voltam, hogy ez tényleg pusztán annyi-e, amennyinek elsőre látszott, tényleg problémát jelent-e, hogy valójában nem egy kalózt alakítunk, hanem egy hajót, és ha partot érünk, csak egy túlbonyolított menüben mászkálhatunk árusról árusra, nem vonhatunk kardot vagy ihatunk másokat a föld alá. Sajnos nem sikerült rácáfolnia félelmeimre.
Szállj hajóra!
A Skull and Bones egy hajózós játék; nem gondolom, hogy teljesít minden kritériumot, ami alapján kalózos RPG-nek lehetne titulálni, ahogy azt kiadója szeretné. Az Indiai-óceán térségében, a kalózkodás aranykorának tartott 18-19. században járunk, ahol nagyhatalmak szervezett kompániái és feltörekvő törzsek, klánok, csoportosulások küzdenek saját céljaikért: ki anyagi gyarapodásért, ki a szabadságáért. A szárazföldön mindenki biztonságban érezheti magát, azonban a nyílt óceán kegyetlen, mindenki lő mindenkire, hiszen az ágyúgolyók amúgy is csak lassítják a haladást, jobb helyük van mások hajóinak testében.
Mi egy magasra jutott, aztán rögtön a játék elején egész mélyre hullott kapitányt irányítunk, aki a kalózok ranglétráját megmászva szeretne a vizek urává válni. Azt, hogy mennyire vagyunk alkalmasak a feladatra, mindenféle lengén öltözött suttyók vonják kétségbe rögtön az első kikötőben, és valahol meg is értem őket: nem biztos, hogy ha akkor és ott lettem volna, valaki olyat választok kapitánynak, aki egyetlen szót sem szól. Mindig is bizarr volt, ha egy történet középpontjában, hasonló, vezető szerepben egy néma karakter állt, itt sem kevésbé idegen - nem mondom, hogy néma emberből nem lehet jó vezető, de hasznosabb egy olyan kapitány a fedélzeten, aki képes hangosan utasításokat adni. NPC-kkel folytatott beszélgetések során kiválaszthatunk dialógusopciókat, de ezek csak írott szövegek formájában jelennek meg, nem hangzanak el hősünk szájából. Mindennek a csúcsa volt, amikor John Scurlock kapitánynak kellet álcáznom magam (értsd: fel kellett vennem a kabátját, és elvinni a hajóját) - csak hát én női kapitányt választottam, hosszú, vörös, befont hajjal. Végtére mindegy is, mert az erődből, amit bombáznom kellett, úgysem láthatták, ki áll a kormánynál - csak akkor meg minek vettem át a kabátom?
A párbeszédekben sincs sok köszönet, sok a szörnyen megírt, még rosszabbul, gyakran erőltetett akcentussal előadott megszólalás, és összességében maga a történet sem erős vagy érdekes. A küldetések során jellemzően annyi a feladatunk, hogy hajóra szállunk, összegyűjtünk pár nyersanyagot, aztán azzal vagy kereskedünk, vagy építünk belőle valami szépet. Előfordul, hogy el kell süllyesztenünk célpontokat, vagy kifosztani városokat, de nagy változatosságra sem a fő, sem a mellékküldetésektől nem számíthatunk. Vállalhatunk vérdíj-megbízásokat, szállító melókat, ám ezekben sincs elég fantázia.
Ennek oka részben abban keresendő, hogy a Ubisoft Singapore valamiért úgy gondolta, elég lesz, ha a hajóra építi a játékmenetet. Akárhányszor kikötünk, csak mászkálhatunk és beszélgethetünk, vásárolgathatunk, nincs se földi harc, se valami érdekes minijáték. Az egyik NPC-nél öltözékünket változtathatjuk meg, egy másiknál hajót ácsoltathatunk, a kovácsnál fegyvereket, a finomítónál feldolgozott, magasabb szintű fejlesztésekhez szükséges cuccokat szerezhetünk, de főzhetünk vagy küldetéseket is vállalhatunk. Az egész egy túlbonyolított menü, és még ezt sem erőltették mindig: egyes településeknél egyszerűen megállunk, és ha megnyomjuk a jelölt gombot, előugrik egy képernyő, amin a megfelelő opciót választva vásárolhatunk és eladhatunk; nem lehet mindenhol partra szállni.
A kikötők, települések fosztogatása úgy működik, hogy elkezdjük ágyúzni a célpontot, majd embereink egy animáció keretében leszállnak, aztán várunk, hogy teljen a képernyő tetején lévő csík. Néha őrtornyokat kell lerombolnunk, vagy megküzdenünk a létesítmény védelmét szolgáló hajókkal, és ha ezt sikerrel vesszük, a csík halad tovább, a loot pedig egy csónakba kerül, ahonnan egy gombnyomással pakolhatjuk át a raktérbe. A vízi harcokban addig követjük, kerülgetjük és lőjük a hajókat, amíg meg nem adják magukat, vagy közel mehetünk, és gombnyomásra csáklyázhatunk, ami ha sikeres, azonnal véget vet a harcnak - embereink egy iszonyú bugos átvezető keretében átmásznak, mi pedig kapjuk a gratuláló üzenetet. Hogy kit érdemes megtámadni, azt látcsővel mérhetjük fel, ami, mint sok minden más, ugyancsak fejleszthető. Eleinte unalmasnak tűnhet a célpontunkat kergetni és kerülgetni, de voltak pillanatok, amikor határozottan élveztem a csatározást, aminek némi kiszámíthatatlanságot adott a háborgó óceán.
Az endgame-ben gazdasági metajátékok, PvP módok próbálják fenntartani az érdeklődést, ám ezeket csak azok fogják élvezni, akik nem érezték nyűgnek az ezt megelőző tizenegynéhány órát. Már a kampány végigjátszása során (vagy kezdete után nem sokkal) egyértelműen eldönthetjük, nekünk való-e a játék vagy sem, nem változtatja meg annyira a végjáték, hogy ha nem tetszenek az alapok, megérje kitartani. Egyelőre ugyanazon feladatok ismételgetésével grindolhatunk a végtelenségig.
Az óceán az én menedékem
Nagyon bíztam pedig abban, hogy a felszín alatt többet is kínál a Skull and Bones, mert a vizeket járni nagyon hangulatos. A hullámok hol vadabbak (főleg viharban, nyilván), hol szelídebbek, olykor cápák, máskor bálnák bújnak elő belőle (később esetleg szörnyek és szellemhajók). Felszólíthatjuk legénységünket, hogy daloljon valamit, miközben egyenletesen haladunk célunk felé, és reméljük, a gépi ellenfelek nem találnak be minket. Van erre esély, de a legtöbbször sikerült elkerülnöm a kéretlen ütközeteket.
A hajó irányítása nem bonyolult, három fokozatban gyorsíthatunk, emellett kormányoznunk kell, vagy helyzethez illően a kameranézetet váltogatni. Az előre, oldalra vagy hátra felszerelt ágyúkkal külön-külön tüzelhetünk, célszerűen a pirosan izzó gyengepontokra, de ezek eltalálása sem nehéz feladat. A gépi hajók elleni vízi ütközetekben egy ponton túl már nincs sok élvezet vagy kihívás, csak tüzelünk, amíg az ellenfél el nem süllyed, és védekezünk, kerülgetünk, hogy minket ne találjon el - ha mégis, egyszerűen gyógyulhatunk.
A hajófejlesztésből amit lehet, kihoztak. Tíz különböző vitorlás áll rendelkezésre, melyek mindegyike másban jó: vannak, amiknél a sebzés az elsődleges pozitívum, míg mások strapabíró mivoltuk miatt hasznosak, vagy más hajókat támogathatnak. Ennek főleg akkor van értelme, ha barátainkkal összeverődve, flottában kalandozunk, egyébként elég lehet a leggyorsabb hajót választani, hogy hamar fejlődhessünk, és ne az üresjáratokkal teljen az idő. Ha hamar szétkapnak minket, egy szívósabb bárka jöhet jól. A különféle bútorok passzív bónuszokat biztosítanak, az elkészült, majd elfogyasztott életek pedig ideiglenesen erősebbé, gyorsabbá, szívósabbá tesznek minket, vagy visszaállítják a legénység állóképességét, hogy gyorsabban haladhassunk. Nem eveznek, csak a vitorlákat kezelik, de senki nem mondhatja, hogy az nem nehéz fizikai munka.
A kilenc ágyútípus mindegyike másképp működik, jellemzően vagy lassúak, de erősek, vagy gyorsan lehet velük tüzelni, de kevesebbet sebeznek. Van, ami közelre hatásos, és van, ami távolról is nagy sebzést visz be. A fejlesztés nem egyszerű, ugyanis nemcsak a nyersanyagokért kell barangolnunk (szerencsére a térkép jelöli, mit hol találhatunk), hanem a tervrajzokat is meg kell szereznünk - és ez csak azoknak lesz szórakoztató, akik tényleg nagyon élvezik, hogy percekig hánykolódnak, aztán megnyomnak egy vagy két gombot, esetleg lejátszanak egy reflex alapú minijátékot a lootoláshoz.
Ha neked elég, hogy egy kalózos játékban hajózni lehet, meg ágyúzni, és nem kapsz görcsöt attól, hogy folyamatosan nyersanyagok után kell kutatni, meg craftolni, még az is lehet, hogy tetszeni fog a Skull and Bones. Ennél viszont a témában született már sokkal jobb alkotás, amit ráadásul nagyobb élvezet barátokkal együtt játszani - valószínűleg nem a Sea of Thieves vetélytársának szánták, de a Ubisoft akaratától függetlenül ugyanabban a kategóriában versenyeznek, és a Rare játéka felülmúlja. Ez talán realisztikusabb, talán sötétebb, komorabb, de mindenképp kevesebb.
Aztán majd lehet, hogy idővel megmentik, ahogy frissítgetik, bővítgetik, de nem lennék meglepve, ha a Ubisoft Szingapúr felé, az állami támogatásért cserébe vállalt kötelességét teljesítve az első év már beütemezett frissítései után hátradőlne, beismerné a kudarcot, és mással foglalkozna. Ahogy nem gondoltuk volna, hogy a For Honort még éveken át bővítik, úgy most nem gondoljuk, hogy ebbe érdemi tartalmakat pakolnak még, de ne legyen igazunk. Aki kipróbálná, nyolc órán át ingyen játszhat vele, az bőven elég, hogy mindenki eldöntse, neki való-e, vagy sem.
