Simon the Sorcerer 5: Who'd Even Want Contact?! - Teszt

Simon nem mai csirke - akarom mondani, varázsló -, hiszen már 1993 januárja óta megy a Varázsvilág lakóinak idegeire, aminek mi, játékosok csakis örülhetünk. Azért merem ezt a kijelentést tenni, mert a játékok történetében nála pimaszabb varázslótanonchoz nem volt szerencsénk. Szarkasztikus megjegyzésekkel, minden rezdüléséből áradó, lázadó tizenévesekre jellemző - elvégre ő maga is az - nemtörődömséggel gázol át bárkin, ha a helyzet úgy kívánja.
Előrebocsátom, ez a Simon már nem az a Simon, akire másfél évtized elteltével jóleső nosztalgiával gondolnak az idősebb rajongók. Ha élvezni szeretnénk a Simon the Sorcerer: Who'd Even Want Contact?! a gyenge kezdés ellenére szórakoztató történetét, jellegzetes humorát, akkor el kell engednünk a múltat, s el kell fogadnunk, hogy hősünk új útra lépett. Ez az új irány pedig egyre tetszetősebb.

Egy emlékezetes szilveszter

Az ötödik Simon the Sorcerer epizód története egy szilveszteri partival veszi kezdetét. A város minden lakója együtt ünnepli az újesztendő eljövetelét, kedvenc varázslónk pedig különleges meglepetéssel készül. Legnagyobb bánatára viszont a városi őrség képviselője nem engedélyezi az Armageddon 3000 rakéta felbocsátását, így a tűzijáték fénypontja elmarad. Tegyük hozzá, hogy ezt nem nagyon bánja senki, hiszen a legutóbbi hasonló kísérlet békaesőt hozott magával, s ez még csak a kevésbé ártalmas következmények közé tartozott. A csalódott Simon pizzába fojtja bánatát, s még szerelme, Alix kérésére sem hajlandó elszakadni a tévékészüléktől. Rövidesen elnyomja az álom, aminek édes karjaiból dörömbölés szakítja ki kíméletlenül. Simon gyanútlanul nyit ajtót, s csak a biztonsági láncnak köszönheti, hogy megússza az odakint várakozó földönkívüliek támadását. Elismerem, ezzel a felütéssel kezdeni a kalandot nem tűnik túl szerencsés választásnak, s bár könnyen rá lehetne húzni a debil jelzőt, a folytatás bőven kárpótol mindenért. Anélkül, hogy a poéngyilkoság vádja miatt kelljen bíróság előtt felelnem, elárulom, hogy a menekülés, csetlés-botlás, hőssé válás stádiumait végigjárva, egyebek mellett megismerkedünk a vakondokok földalatti mozgalmával, összeboronálunk két szerelmes rákot, filmszerepre beszéljük rá Goldilockot és a fertelmes mocsárlevesét kavargató Swamplingot, kávét főzünk a mindenre, csak épp józanságra nem vágyó Farkasnak, és olyan parfümöt készítünk, amit még Jean-Babtiste Grenouille is megirigyelhetne.

Kérdezzük meg a közönséget!

 

Már az előző epizód, a Simon the Sorcerer: Chaos Happens is felhasználóbarát kezelőfelületével és beépített mankóival igyekezett a kalandjátékok műfajával először találkozó játékosok kegyeit elnyerni. Mindez nem változott a folytatásban sem. A vezérlés a point & click hagyományoknak megfelelően zajlik. Ha valamilyen okból érdekes (megnézhető, felszedhető, manipulálható) tárggyal, objektummal találkozunk, a kurzor a lehetőségekhez képest változik, s így már első ránézésre tudni fogjuk, mihez lehet vele kezdeni. A grafikus megjelenítés sajátosságainak köszönhetően ezek nem ütnek el olyan látványosan környezetüktől, hogy azonnal szemet szúrjanak, így a pixelvadászatot elkerülendő egyetlen gombnyomásra láthatóvá tehetjük a mindazt, amit Simon elmaradhatatlan megjegyzéseitől kísérve megvizsgál, össze-vissza tapogat, és ha hasznosnak ítéli, zsebre, helyesebben sipkájába teszi.
A másik segítséget akkor érdemes igénybe venni, ha már végképp nem tudjuk, mit kellene tennünk ahhoz, hogy továbbjussunk. Ilyenkor a napló (F1) útmutatását kérhetjük, ami három, egyre nyilvánvalóbb megoldással kecsegtető tippel lát el bennünket. Az első még csak finom utalás, a második már félreérthetetlen célozgatás, a harmadik gyakorlatilag tálcán kínálja a megfejtést, s ha valaki még ezután után sem boldogulna a feladattal, az bizonyára még túl fiatal ahhoz, hogy egyáltalán olvasni tudjon. Mást pedig nem szeretnék feltételezni.

Grimméknek is tetszene

Bár Simon önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy elvigye a hátán a játékot, nincs erre szükség, hiszen rendkívül színes szereplőgárdát sikerült összeválogatni az ötödik epizódra. Olyan visszatérő figurákat üdvözölhetünk a képernyőn, mint a feminista mozgalmat képviselő, és a matriarchális társadalom megteremtésén ügyködő Piroska, akitől a hajamat téptem. Ő az egyetlen olyan karakter, akivel szemben Simon következetesen alulmarad szópárbajban. Újra feltűnik a csinos, ám mindig bajba kerülő tolvaj leányzó is, bár illik megemlítenem, hogy Goldilock többnyire Simonnak köszönheti az őt ért kellemetlenségeket. Egyebek mellett az alkoholista Farkas (egy darabon irányíthatjuk is), a barátokra vágyó mocsárlény, a pszichológiából doktorált dzsinn, no és természetesen Alix, Simon kedves és mellesleg tüdőben jól eleresztett barátnője gondoskodik rekeszizmaink megdolgoztatásáról. Az új szereplők közül talán Doktor Walden a legeredetibb, aki megszállott ufológus, volt már harmadik típusú találkozása, s mellesleg a paranoia, illetve a skizofrénia félreérthetetlen tüneteit produkálja, más szóval teljesen elmeroggyant. Bal kezén egy Dänichen névre keresztelt zoknibábot visel, mintegy tisztelgésként a témában több tucatnyi könyvet publikált svájci, Erich von Däniken előtt.
A mai trendnek megfelelően számtalan filmes utalással találkozunk, miközben Simon sipkáját, szerelmét keressük és nem mellékesen a világot mentjük. Elég csak a Csillagpor langyi kalózkapitányát, vagy a Galaxis útikalauz stopposoknak életunt robotját megemlítenem. A listát még hosszan folytathatnám Star Wars, Verne Gyula, Niebelungok gyűrűje stb. ihletésű poénokkal, de inkább nem teszem. Maradjon csak meg a felfedezés öröme.

Hálósipka és köntös

A Simon the Sorcerer: Who'd Even Want Contact?! kifejezetten kellemes látványt nyújt. Dicséretet elsősorban a kézzel rajzolt hátterek érdemelnek részletgazdagságuk és az alkalmazott grafikai stílus miatt. A cel-shaded technológiával életre keltett karakterek viszont egy nyúlbajusznyival alacsonyabb minőségi szintet képviselnek, ami főként közelképek, illetve mozgás közben tűnik fel. Az animáció nem olyan folyamatos, mint lehetne, sajnos joggal érdemli ki a darabos jelzőt.
Miután a német nyelvű változathoz volt szerencsém, előre felkészültem az előző részben tapasztalt, már-már amatőr szintre süllyedő szinkronra. (A felkészülés nem kevesebb, mint egyórás idegnyugtató meditációs gyakorlatsorból és néhány új füldugó beszerzéséből állt.) Csalódnom kellett, szerencsére kellemesen. A profi szinkronszínészek - jó néhány német nyelvű kábelcsatornáról ismerős hangot véltem köztük felfedezni - teljesen korrekt munkát végeztek. A helyszínenként változó, mindig az adott szituációhoz illeszkedő zenei anyag viszont kimagaslóan jól sikerült, a körítés talán legerősebb pillérét tisztelhetjük benne.
Végül, de nem utolsósorban meg kell még említenem a pszichológiai profilt, amivel a történet lezárása után jutalmaz a játék. Ennek eredménye elsősorban attól függ, hogy a párbeszédek során mennyire voltunk mézes-mázosak, vagy épp ellenkezőleg, irritálóan pimaszak minden szembejövő meselénnyel. Hogy jómagam milyen értékeléssel gazdagodtam, maradjon titok, különben már készíthetnék is a kényszerzubbonyt.

GameStar 2009/05