Az 1993-as Simon the Sorcerer szerény véleményem szerint minden idők egyik legjobb point 'n click kalandjátéka volt, amely bűbájosan rafinált történetét gyönyörű grafikával, Monty Python filmekbe illő humorral, zseniálisan nyakatekert fejtörőkkel ötvözte. Bár korának számtalan 2D-s kalandjátékaihoz hasonlóan erősen érződött rajta a LucasArts és a Sierra játékok hatása, mégis minden ízében eredeti mű volt. A második rész talán kissé gyengébbre sikeredett, de még így is emlékezetes játék volt. Aztán a harmadik epizódnál valami elromlott... Simon megteremtői, Mike és Simon Woodroffe hosszas szenvedés után úgy döntöttek, hogy a játékot 3D-sítik, aminek végül kubista vásznakra illően szögletes képi világ és vég nélküli bolyongásokkal teli frusztráló játékmenet lett az eredménye. Bár az angol fiúk nagyon elszúrták a dolgot, 2007-ben a németek adtak egy új esélyt Simonnak. A játék a „vissza a gyökerekhez" eszme jegyében született, vagyis ismét klasszikus point 'n click kalandjáték készült, ahol a 3D-s szereplők gyönyörűen megrajzolt világban mozognak.
Történetének megalkotásába állítólag maguk Woodroffék is beszálltak. Mindez nagyon jól hangzana, ha a fejlesztő nem egy német cég lenne. Félreértések elkerülése végett semmi problémám nincs a német nemzettel, azt leszámítva, hogy Heinrich Heine működése óta nem sok vicces dolgot tudtak letenni az asztalra, márpedig a Simon the Sorcerer sorozat köztudomásúlag erősen koncentrált a rekeszizmokra, amelyek megfelelő megtornáztatása nélkül bizony nem sokat érne a játék.
Egy szó, mint száz, majd egy évvel a német megjelenés után végre angol szinkronnal is piacra került az új rész. Bár nagyon szeretném ennek az ellenkezőjét leírni, sajnos azt kell, hogy mondjam, félelmeim nem bizonyultak alaptalannak...
A káosz éve
A játék Simon szobájában indul, ahol egy békés családi TV-zgetés odáig fajul, hogy az irritáló stílusú főhősünket saját tesója fejbe dobja a tévékészülék távirányítójával. Simon elájul, és egy különös látomása lesz, amelyben régi szerelmével, Alixszal, Calypso mágus unokájával találkozik. Alix elmondja neki, hogy a világ a változatosság kedvéért ismét nagy bajban van, és Simonnak segítenie kéne. Az ájulásból feleszmélt fiú nem sokat vacakol, néhány tárgy felszedése után kedvenc ruhásszekrényébe ugrik, amely teleportálja őt a mágia birodalmába. (A szekrény mint mágikus kapu gondolom, sokatoknak ismerős a Narnia krónikái-ból...) Itt, a másik dimenzióban kellemetlen meglepetés éri Simont: egy hasonmás garázdálkodik, és szégyent hoz az ő fejére Simon első feladatainak egyike kézre keríteni a pimasz double-gangert...
Régi tájakon, új varázsköntösben
A játékban számtalan régi helyszín és szereplő is felbukkan, például kedvenc mocsárlakó Swampynk, aki cimboráival időközben már szakszervezetbe tömörült. Simonnak az első két rész hangulatát visszaadó elvarázsolt erdőben, egy városban, kastélyban és a környező vidéken kell kutakodnia, sőt végül még a kétfejű Cerberus által őrzött pokolra is alá kell szállnia. A navigációt szerencsére jócskán megkönnyíti a térkép, amelyen az új helyszínekre kattinthatunk, megspórolva ezzel az idegesítő vándorlást, amely oly elviselhetetlenné tette az előző részt.
A Chaos happens-ben összesen 42 szereplő található (én nem számoltam meg őket, a fejlesztők mondták...), akik közül 7 az előző részekből ismert. Az új karakterek azonban sajnos messze elmaradnak eredetiségükben az előző részek szereplőitől. Olyan irritálóan béna és erőltetetten vicces figurákkal találkozunk, mint például egy alkoholista, depressziós farkas; gördeszkán száguldozó idegbeteg Piroska; erdei vityillóban lakó nagymama, aki nem hajlandó elismerni, hogy boszorkány stb. Az ilyen figurák egy gegorientáltságú 2D-s kalandjátékban esetleg még jól is működnek, itt viszont nem igazán teszik meg a kellő hatást.
Hú, de vicces itt valaki!
Itt érkeztünk el a játék leggyengébb részéhez. A humor tekintetében a Chaos Happens sajnos messze elmarad elődeitől. Tudom persze, hogy nem könnyű felvenni a versenyt a Monty Python, Douglas Adams és Terry Pratchett műveken nevelkedett Woodrooffék remek humorával, és szó, ami a szó, a németek meg is próbáltak mindent megtenni azért, hogy a játék vicces legyen, de ebbéli igyekezetüket sajnos nem koronázta túl nagy siker. Nemcsak a sablonos karakterekre gondolok itt, de a párbeszédekre is, amelyekből nagyon hiányzik a Guybrush Threepwood-féle szarkazmus. Simon infantilis élcelődésein legfeljebb csak néha mosolyodunk el, az igazi „beszólások", amelyek annyira viccessé tették az első részt, sajnos igencsak hiányoznak. Néha ugyan fel-felcsillan valami a Simon 1-2 briliáns poénjaiból, de ez csak múló káprázat. A probléma sajnos érinti magát a történetet is, amely lelkiismeretesen, sőt jól megírt, de kissé uncsi, és távolról sem tartalmaz annyi meglepetést, fordulatot, mint amennyit tartalmazhatott volna - megint csak az „plusz" hiányzik a sztoriból, ami annyira naggyá tette az első részt.
Didakszis a lelke mindennek
A Simon-hagyaték egyik legfontosabb elemét a fejtörők jelentették. Emlékszem az első rész egyik tipikus puzzle-jára, ahol egy fanatikus és kissé szenilis druida papot - aki a holdtöltét várta egy cellába zárva - úgy lehetett megtéveszteni, hogy a fejére egy vödröt húztunk, azon kör alakú lyukat vágtunk, és a fölé fáklyát tartottunk. No ilyen agyament fejtörők (sajnos? vagy szerencsére?) nincsenek a Chaos Happens-ben, viszont a német didaktika és hideg logika ezúttal megtette a hatását, a fejtörők ugyanis ügyesen felépítettek, se nem túl könnyűek, se nem túl nehezek (pontosabban a kalandok a játék előrehaladtával lesznek csak nehezebbek). A játékban nem lehet meghalni, és a hardcore kalandoroknak talán öröm, hogy hiányoznak a Broken Sword 3-féle, manapság oly divatos akcióelemek is.
Hagyományos point 'n click kalandjátékhoz méltóan főhősünket a mouse gombbal irányíthatjuk. A játék egyik legnagyobb erénye (és itt le a kalappal a fejlesztők előtt), hogy a helyszínek tele vannak hotspotokkal: a régi jó öreg kalandjátékok mintájára rengeteg infót szerezhetünk a környezetről, és ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a körülöttünk lévő világot interaktívnak, élőnek érezzük. Ugyanakkor sajnos Simon kommentjei meglehetősen sablonosak, sokkal több humort lehetett volna belevinni a megjegyzésekbe.
Ugyancsak jó megoldás, hogy a játék egyik pontján szereplőt válthatunk. (Hogy kire cserélhetjük Simont, nem árulom el!) Az is tetszett, hogy a főhős naplót vezet a fontos feladatokról. Ez azért lesz fontos, mert egy ponton túl már túl sok párhuzamos küldetés vár ránk. Szerencsére a játékban beépített hintrendszer is található, amely három lépésben ad egyre konkrétabb választ, ha elakadtunk egy ponton.
Szebb és szagosabb, de vajon jobb-e?
A Simon 1-2 egyik legnagyobb erénye a bűbájosan gyönyörű 2D-s grafika volt. A harmadik rész mélyrepülése gyakorlatilag katasztrófához vezetett, így érthető, hogy a fejlesztők a képi világban a „vissza a gyökerekhez" elvet vallották. A gyönyörűen megrajzolt helyszínekre nem is lehet semmi panasz (az erdei kalyiba a környező virágos mezőkkel, szálldosó pillékkel például remek újrafogalmazása az első rész hasonló viskójának). Ugyanakkor valahogy mégis steril és élettelen egy kicsit a Chaos Happens világa. Szerény véleményem szerint egy kis képi stilizáció (à la Monkey Island 4) nagyon jót tett volna a játéknak. Lehet persze, hogy ezt csak az általános poligonundor és a művészibb, merészebb grafikai stílusok, a „lágyabb 3D-s formák" iránti vágy mondatja velem...
Ami a zenét illeti... nos, erre szokás azt mondani, hogy „elmegy". Háttérdallamnak tökéletes, de ismét kénytelen vagyok visszaidézni az első rész fülbemászó melódiáit - ezek újrahangszerelésével szerintem sokat lehetett volna dobni a Chaos Happens-en.
Mindent egybevetve azt kell mondanom, csak részben örülök Simon visszatérésének. A játék közben végig olyan érzésem volt, hogy ez a Simon nem az a Simon, akit oly sokáig vártam vissza, csak egy hasonmás, harmatos utánzat. Éppúgy, mint a karakter, akit főhősünk árkon-bokron át üldöz a mágia birodalmában.
