Pont egy évvel ezelőtt, a PlayStation egyik State of Play-e keretében láttuk először a Sloclap játékát, amire rengetegen azonnal felkapták a fejüket. Sokakat megfogott a végtelenül látványos animáció és a kungfu fantasy: engem is elöntött a Jackie Chan-nosztalgia, és szinte láttam magam előtt, ahogy egy szitakötő kecsességével, de egy rohamozó muflon erejével rúgom majd szájba azokat a pitiáner bűnözőket, akik az utamba állnak. És az az igazság, hogy (valószínűleg sok ezer játékoshoz hasonlóan) elképzeltem valamilyennek a Sifut, és aztán a megjelenésig egyáltalán nem is foglalkoztam vele.
Emlékeztem az első trailerből, hogy a főhősnek nő a szakálla, de fogalmam sem volt, hogy miért. Rákészültem egy Batman-ihlette harcrendszerre, ahol a sztori során folyamatosan oldom majd fel az egyre menőbb kombókat, és látványosabbnál látványosabb technikákkal verek péppé egyszerre 6-7 flegma bűnözőt. Pedig ha emlékeztem volna, hogy a trailer elején felvillant a Sloclap logó, bizonyára kétszer is meggondoltam volna, hogy elvállalom-e ezt a tesztet.
Mint egy pofáncsapás
2017-ben ugyanis már volt szerencsém a csapat előző játékához, a szintén verekedős, de ennél jóval komplexebb, és nem mellesleg multiplayer küzdelmeket kínáló Absolverhez. Sem előtte, sem azóta nem éreztem még magamat annyira elveszettnek videojátékban, mint akkor, és bár elképesztően élveztem, biztos voltam benne, hogy fizikailag képtelen lennék magas szinten űzni egy ilyen összetettségű játékot. A Sifu szerencsére nem egy egyjátékos Absolver, de még mindig ehhez áll közelebb, mint ahhoz, amit elképzeltem.
A játék nem egy könnyed séta a parkban, ahogy az angol mondaná, ha tudna magyarul. A kifejezetten összetett harcrendszer abszolút a verekedős játékokat idézi, a speciális mozdulatokat is ezekhez hasonló gombkombinációkkal tudjuk aktiválni. Ehhez társul az úgynevezett "structure"-rendszer, amihez hasonlót a Sekiróban láttunk korábban: az ütéseket egy darabig ugyan tudjuk blokkolni, de egy idő után áttörik a pofonok a védelmünket, úgyhogy célszerű a kitérésekre és a tökéletesen időzített hárításokra koncentrálni. Ha figyelmetlenek, vagy inkább fegyelmezetlenek vagyunk, néhány ütést követően megfekszünk, és itt jön be a korábban említett szakállnövesztős mechanika
Főhősünk birtokában van egy talizmán, melynek köszönhetően ha földre kerül, képes felállni onnan, a feltámadásnak azonban ára van. Minden egyes kiütést követően nő eggyel a halál-számlálónk, és ez adódik hozzá az életkorunkhoz. Vagyis mivel 20 évesen kezdjük a játékot, az első halál után 21, a második után 23, a harmadik után már 26 évesek leszünk. Így ha körbeállnak minket és padlót fogunk néhányszor, nagyon könnyű 10-15 évet elveszíteni. Ráadásul a talizmánon lévő 5 érméből 10 esztendőnként elveszítünk egyet, vagyis ha átlépjük a 70-et, nincs több feltámadás. Bizonyos ellenfelek legyőzése csökkenti ugyan a számlálót, de fiatalabbak sosem leszünk. Mikor az első pálya végén megfeküdt a boss, 51 évet mutatott a számláló, és bár büszke voltam, hogy újrakezdés nélkül lenyomtam, az örömöm nem tartott sokáig.
Sokan a soulslike címekhez hasonlítják a Sifut, és bár bizonyos szempontból van hasonlóság, a Sloclap alkotása más mentalitást követel meg a játékostól. A Dark Soulsban nehezek a bossok, akár több tucatszor is neki kell ugranunk egynek, de ha egyszer végre megöltük, soha többé nem kell aggódnunk miatta. Az imént említett teljesítményemnek köszönhetően azonban a második pályát 51 évesen kezdtem, a death counter valahol 7-8 körül járt, így kevesebb mint 5 próbálkozásom maradt, hogy befejezzem az egész játékot, ami nem tűnt reálisnak. Nem is volt. Nekiveselkedtem hát újra és újra, amíg nem sikerült egy elfogadható életkor alatt teljesíteni a pályát, hogy aztán legyen esélyem a következőn.
Itt nem elég valahogy átverekedni magad egy bosson, hanem újra és újra és újra neki kell veselkedni, amíg tökéletes nem lesz a támadás. A Sifunak nincs hatalmas világa, amiben több mint száz különféle szörny hozza ránk a frászt. Ez mindössze 5 közepesen hosszú pálya bossokkal és minibossokkal. Egy teljes végigjátszás 2 óra alatt megvan, ha pedig feloldottad a rövidítéseket, 40 perc alatt végig lehet verekedni rajta.
Csakhogy az átlagos játékos nem fogja 2 óra alatt végigtolni, az első befejezést inkább 10-15 óra alatt éri el az ember, és akkor elkezdhet azon dolgozni, hogy tökéletesítse a technikáját, és minél több évet faragjon le, esetleg halál nélkül tolja végig az egészet.
Megütnél egy öregembert?
Vannak nagyon szemét részek: a második boss annyiszor vert agyon, hogy csak azért nem Alt-F4-eztem ki, mert PS5-ön teszteltem a játékot, és biztos vagyok benne, hogy a játékosok nagy részének ugyanitt fog betelni a pohár, soha nem fogják befejezni a sztorit. Amikor először találkoztam a harmadik és negyedik pálya végi ellenféllel, elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha meg fogom őket ölni. Utóbbi gyakorlatilag az összes ütésével eltalált, bárhogy is próbáltam kikerülni őket. Aztán egyszer csak mintha átváltott volna egy kapcsoló, minden a helyére került. A támadást, amit korábban lereagálhatatlannak tartottam, tízből tízszer kikerültem. Azt éreztem, amit Neo a Mátrixban, hogy úristen, tudok kungfuzni! Mintha lelassult volna az idő, előre láttam minden mozdulatot. Nagyon kevés videojátékban éltem át korábban hasonlót.
És persze valamennyit erősödünk a játék során, feloldunk különböző új képességeket, amik segíthetnek bizonyos ellenfelek legyőzésében, de a legfontosabb a tanulás, a minták felismerése, az ellenfél kombóinak elsajátítása és prediktálása. Vannak persze cheese taktikák, amikkel bizonyos részeken könnyebb átjutni, de mire az ember végigviszi a játékot, így vagy úgy el fogja sajátítani a bunyó alapjait.
A Sifu nem való mindenkinek. Ez nem egy feelgood játék, amivel az ember egy fárasztó nap után fél órát szórakozik, mert akkor csak végtelen frusztrációt fog okozni. A Sifu megköveteli az odafigyelést, az alázatot. Meredek a tanulási görbéje, és még azoknak sem fog egyértelműen tetszeni vagy könnyen menni, akik végigtolták az összes soulslike címet. De ha az ember veszi a fáradságot és belerakja a tanulásba az időt, akkor egyedi élményben lesz része.
PC-n természetesen már szénné moddolták a játékot, így játszhatuk Daredevil vagy Chun-Li képében is, hamarosan pedig érkezik a könnyített és nehezített mód is. Én mindenkinek azt tanácsolom, hogy első körben a mostani szinten kezdje el a játékot, mert a Sifut nem a sztori miatt érdemes végigtolni. Az örömöt itt a megvilágosodás okozza, amikor a helyükre kerülnek a puzzle-darabok. És ha valaki eddig eljut, annak fantasztikus pillanatokat szerez majd a Sloclap csodája.
