A vietnami háború egy időben nagy népszerűségnek örvendett a számítógépes játékfejlesztők körében. A második világháborús téma kezdett egy kicsit kifulladni, a sok egymásra hajazó FPS-t a közönség is unta. Ekkor lépett színre a Vietcong, ami egy hihetetlenül hangulatos, a vietnami háború borzalmait nagyon jól bemutató játék volt. A játék sikerén felbuzdulva sorra érkeztek akkoriban a vietnami FPS-ek, melyek között akadt néhány igazán jófajta. Aztán valahogy ez a téma lekerült a terítékről, és a kiadók szépen visszatértek a második világháborúhoz, ami a mai napig megunhatatlan témaválasztásnak tűnik. A Shellshock: Nam '67 a maga idejében szép próbálkozás volt, kis csapatunkat egy viszonylag hangulatos történet keretében kellett terelgetnünk egy nem is annyira ronda dzsungelben. A második részt már 2004-ben be is jelentették, hiszen a 'Nam 67 anyagilag sikeres lett, és akkoriban úgy tűnhetett, hogy a vietnami hadszíntér is hosszú éveken keresztül terítéken lesz. Nem így lett, és az azóta eltelt négy év alatt a Shellshock 2 is érdekes változásokon ment keresztül. Egyrészt FPS lett - ami még nem lenne baj - másrészt a történet inkább egy butább horrorfilmbe illene, mintsem egy vietnami háborús játékba. Mindez nem is lenne baj, ha a megvalósítás vagy a sztori jó lenne, ám sajnos jelen esetben egy igazán elfuserált játékról beszélhetünk sajnos. Lássuk, hogy miért is.
Vietnamba kéne menni
Egyrészt ugyebár adva van egy háború. Vietnam az amerikaiak számára mindig is fájó pont, mert akárhogyan is próbálták kozmetikázni a dolgot, ott bizony jól elverték őket. A modern haditechnika képtelen volt leigázni a dzsungelt, hiába volt az amcsiknak rettenetes légiereje, tüzérsége, ha egyszerűen nem volt mi ellen harcolnia. A dzsungelben pedig a Vietkong harcosok jóval otthonosabban mozogtak, mint az amerikai katonák. A morál fenntartása érdekében a kormány mindent megtett, még azt is eltűrte, hogy a bakák kábítószerezzenek. Aztán természetesen mindenféle terveket ötlöttek ki a fejesek, hogy hogyan is lehetne ezt a háborút megnyerni. A valóságban ez nem sikerült, és a játékban sem túl sikeres a képzeletbeli próbálkozás. A történet egy új szuperfegyver körül bonyolódik, ami annyira titkos, hogy senki nem tudja, mi is lehet az, viszont a harctérre szállítás közben lezuhan a repülő benne a nagy tervvel. A speciális egység, amelyet a felkutatására küldtek, nyom nélkül eltűnik, és a kormány már-már lemond az egészről, amikor egy hónappal az incidens után az egyik kommandós kibotorkál a dzsungelből. A baj csak az, hogy a túlélő nem teljesen normális, arca sápadt, foga véres, beszéd helyett hörög, és megharapja azt, aki túl közel merészkedik. Itt lépünk a képbe mi, a hősies GI, mivelhogy a lerongyolódott kommandós a mi egyetlen testvérünk. Az okos fejesek úgy vélik, hogy velünk talán hajlandó lesz kommunikálni a megvadult tesó, de sajnos nem így lesz. Közben érkezik a vietnami titkosszolgálat is, testvérünk elszabadul, mindenkiből zombi lesz, mi meg csak megyünk előre, és próbáljuk megmenteni a bratyót. A motiváció tehát adott, az ember bármire képes a családjáért, még akkor is, ha reménytelennek tűnik az ügy. A téma sem annyira gáz elsőre, és még érdekes is lehetne egy alapvetően túlélő-horror Vietnamban. Aztán ahogy az események haladnak a maguk útján, kiderül, hogy az alapsztori megalkotása után el is fogyott a kreativitás, és szinte semmiféle történet nincs. Néha feltűnik valami gonosz, néha megpillantjuk testvérünket a távolban, ahogy kedvesen vicsorog, néha lesz velünk egy-két haver, akik hamar elhullanak, és már vége is a játéknak. Ja igen, az azért kiderül, mi is a szuperfegyver, de aki valami világmegváltó dologra számít, hát csalódni fog.
Kopár dzsungel nem jó dzsungel
Azt tudja mindenki, hogy 2004-ben még bőven nem a sztori miatt szerettük az FPS-eket. Egy ilyen történet akkoriban simán elvitte volna a hátán a játékot, de 2009-ben egy kicsit sovány. Nagy baj most sem lenne, ha a Shellshock 2 mondjuk valamilyen téren azért remekelne. Megszokott az is, hogy az FPS műfaj általában elkápráztat minket a grafikával, talán ezzel is ellensúlyozva a sztori hangsúlytalanságát. Bizony most is elképedünk, ha elkezdjük tolni a játékot. Ilyen textúraminőséget utoljára 2004 körül láthattunk, úgy látszik, a grafikus motort még akkor összedobták, és öt évig agyaltak a többin. A karakterek kidolgozatlanok, animációjuk béna, a szinkronhangok legjobb esetben is felejthetőek. A fegyverek hangja is elég suta, egyedül talán az M16-os karabély az, ami úgy szól, ahogy annak kell. A gránátok robbanása egy kisebb petárdát idéz, és sajnos hatása is körülbelül annyi. Az egészről süt az alacsony költségvetés minden következménye. A pályák összecsapottak, a textúrák, sőt egyes pályaelemek is folyamatosan ismétlődnek. Ez annyira durva, hogy volt egy templom, amiből nem találtam ki fél órán keresztül, mert egyszerűen minden harmadik szoba ugyanúgy nézett ki. Még a szétdobált törmelék is pont ugyanott volt. A dzsungel megvalósítása is az erős közepes kategóriába tartozik. Ennél statikusabb erdőben én még nem jártam, szinte semmi nem mozdul, a fák szögletesek, az egyetlen élőlény a katonákon kívül a varacskos disznó, de ez legalább hasznos, mert öngyilkos rohammal jelzi, ha aknamező közelébe értünk. Összességében azért annyira rosszul nem néz ki a játék, és hála a sivárságnak, a gépigény is nagyon barátságos, viszont a töltési idők horrorisztikusan hosszúak, pedig ezt semmi nem indokolja.
Harcra fel
Az FPS-ek legfontosabb része azért mégiscsak a harc. Főhősünk bőrébe bújva, kedvenc fegyverünket szorongatva, Rambóként rohamozva vagy Sam Fisherként lopakodva irtjuk az ellent. Egy FPS esetében igazából nem is értem, hogyan lehet elrontani a harcot, hiszen erről szól az egész koncepció. A Rebellion azonban sikerrel vette az akadályt. A harc, egy szóval jellemezve frusztráló. A célzás nehézkes, hiába van ironsight, sőt ez a funkció itt teljesen fölösleges. A tárcsere évekig tart, a gránátok hatása nulla. A szerteszét heverő lőszeres táskákat, fegyvereket, egyéb felszerelést külön gombnyomással kell felvenni, ami realisztikusnak hathat, csak éppen rettenetesen zavaró. Az ellenfelek mérhetetlenül ostobák, fedezékbe még véletlenül sem bújnának. Ez a zombik részéről még érthető is, de a Vietkong éppen arról volt híres, hogy lesből támadtak. Az IQ hiányosságait a Rebellion a számokkal és a tereptárgyakon való átlátás képességével ellensúlyozta. Legtöbbször csak a sebzést jelző indikátor segítségével tudjuk meghatározni a pimasz ellen helyzetét, mert ők biza pisztollyal is simán fejbelőnek 500 méterről, bokrokon keresztül. Sokszor van olyan összecsapás - természetesen scriptelt - amikor valamit meg kell védenünk, illetve adott ideig kitartanunk valahol. Ilyenkor az ellenfél számolatlanul özönlik felénk, egészen addig, amíg a program úgy nem dönt, hogy most már eleget mészároltunk. Ekkor az egyik NPC megmutatja, merre haladhatunk tovább. Az ellenfelek olyankor is folyamatosan áramlanak felénk, ha valamiféle cél felé hatolunk előre. Ilyenkor végtelen számú dögöt ölhetünk le, egészen addig, amíg át nem lépünk egy láthatatlan vonalat, amikor is összeomlik az ellenséges roham. Khm.
A játék talán egyetlen pozitív tulajdonsága, hogy rövid. Mindössze tíz pályán keresztül üldözhetjük testvérünket, de töredelmesen bevallom, képtelen voltam a végigjátszásra. A 7 pálya alatt tapasztaltak alapján azonban bizton állíthatom, hogy a játék vége sem okozhat meglepetést, sem a sztori, sem a játékmenet vonalán. Kár érte.
GameStar 2009/03
