GameStar 2010. november archív
Hosszasan lehetne vitatkozni arról, hogy a Tony Hawk szériának végleg bealkonyult-e, vagy épp arról, hogy a közeljövőben bárki szembe tud-e állítani egy életképes alternatívát a Skate sorozattal, ám ezt inkább egy másik alkalomra halasztanám. Maradjunk most az Ubisoft legújabb produktumánál, s lássuk, mit tud felmutatni a konkurens játékokkal szemben.
Szürkületi zóna
A Shaun White Skateboarding háttere alapvetően nem rossz, hiszen adott egy orwelli társadalom, amely fölé a mindenható Minisztérium tárja ki óvón a tenyerét. A polgárok a nyugalomért és biztonságért cserébe feladták személyiségüket, néhány kivétellel mind beálltak a sorba, hogy ugyanazon ritmusra bégethessenek. A színek, a zene, a szórakozás minden formája, így maga a gördeszkázás is tilos, hiszen érzelmeket vált ki, akinek pedig érzelmei vannak, az nem élhet nyugodt, kiegyensúlyozott életet a Minisztérium hitvallása szerint. A renitensek agyát alaposan átmossák, majd mintapolgárként engedik vissza őket a társadalomba. Az első számú közellenség egy bizonyos Shaun White, aki tetteivel megütközést keltett a tisztességes polgárokban, ezért rács mögé kerül. Tőle kapja meg a játékos első deszkáját, s alig áll rá, máris rájön, hogy az őt körülvevő világnak nem muszáj nyomasztó betonszürkének lennie. Rajta áll tehát, hogy egy kis életet lopjon a szürke hétköznapokba, hogy felrázza kissé az embereket. 
Ó Shaun, merre visz utad?
Mindezt egy megközelítőleg tízórás kampány során teljesítheti, ahol lényegében nincs is más dolga, mint a Flow néven bemutatkozó energiaszint-mérőt legfeljebb három lépcsőben a kívánt szintre tornássza. A feladatai lényegében abban merülnek ki, hogy előbb egyéneket, később meghatározott csoportokat, majd a cselekmény szempontjából fontos személyeket rántson vissza az életbe, mielőtt véget nem érő apátiába süllyednének. Népvidító tevékenységünk során egyre több trükköt sajátítunk majd el, amelyeket pofonegyszerűen tudunk majd előcsalni. Ritkán lesz szükség többre, mint egy analóg karra és valamelyik gombra, emberünk - legyen férfi vagy nő - a deszkáját azonnal hajtani kezdi, amint kissé előre döntjük a bal analóg kart.
Az utca tereptárgyait szinte kivétel nélkül be tudjuk vonni a játékba, ami egy mai deszkás cucctól alapkövetelménynek számít. A Shaun White Skateboarding eddig semmi extra, egyszerű, mint a facsipesz.
Némi élvezetet csempésznek a játékba azok a zölden villogó rámpák és félcsövek, amelyek akkor nőnek meg és nyúlnak hosszúra (a játék második felében magunk szabjuk meg a haladási irányt), tartanak olykor több emelet magasra, amikor a deszkánkkal végighaladunk rajtuk. A kellő lendületre és az egyensúly megtartására ügyeljünk, különben könnyen lepottyanunk a magasból, aminek az lehet a vége, hogy kezdhetjük elölről a Flow-mérő feltöltését. Egy harmadik szintű telítettséget igénylő feladatnál ez különösen nagy szívás tud lenni.
A városi környezet érthető módon szürke és nyomasztó, ám trükkjeink nyomán szinte kivirágzik. Graffitik jelennek meg a falakon, dögös festést kapnak az autók, egyszínű öltönyüket lazább, tarka cuccokra cserélik az emberek. Az átalakulás jól mutat a képernyőn, ezzel nincs is baj, ellenben a karakterek kidolgozása, és úgy általában a grafika - beleértve textúrákat, effekteket - nem tartozik az év legütősebb címei közé.
Derekasan próbálkozik az Ubisoft, hogy megvesse lábát a sportjátékok piacán, s ebben egyelőre csakis Shaun White ismertségére támaszkodhat, ugyanis sem a hóra, sem az aszfaltra nem tudott olyan játékot lerakni, amelyik önmagában megállná a helyét. Ennek ellenére talán még értékelhetnénk is a kiadó abbéli igyekezetét, hogy a gördeszkázást megismertesse egy szélesebb közösséggel, ha nem veszne el a lényeg, vagyis pont a deszkázás az érdektelen történet útvesztőiben. Talán majd legközelebb...
