Amikor a Bandai Namco tanúja volt a Monster Hunter sikerének, készített valami hasonlót anime-lánykákkal, ez lett a későbbi God Eater. Amikor a Bandai Namco végignézte a Dark Souls diadalmenetét, csinált valami hasonlót anime-lánykákkal, és így létrejött a Code Vein. A nagy kérdés bennem a Scarlet Nexus kipróbálása előtt az volt, hogy ezúttal vajon mi lehetett a játékmenet alapja - ezúttal jóval nehezebben ment a komponensek beazonosítása.
A bétaverzió kipróbálása némileg tisztított a képen: a Scarlet Nexus legközelebbi rokonának az Astral Chains tűnt, egy remek Platinum-fejlesztésű akciójáték. Most, az első végigjátszás után azonban azt kell mondanom, valami furcsa dolog történt: a Bandai Namco egyedi játékot dobott piacra! Igaz, teletömve anime-lánykákkal, anime-fiúkkal és anime-klisékkel, de ami a játékmenetet és a program felépítését illeti, meglepően eredeti játékról van szó.
Kinetikus pszichopaták
Igaz, erre nem az első két-három órában fogunk rádöbbenni, hiszen addig lényegében a ma divatos shounen-mangák paneljeit fogjuk megélni. New Himuka cyberpunk városában vagyunk, ahol minden felületet AR-reklámok borítanak, a nép pedig a földi életet megrontó groteszk démonok/idegenek/harcosok(?), vagyis az Others ellen küzdő kommandósokért rajong.
Az OSF tagjai igazi sztárok, köszönhetően csinos pofijuknak, és persze különleges képességeiknek - az egyik a tüzet irányítja, a másik teleportál, vagy éppen acélbőrt növeszt. Két hősünk - a végtelenül barátságos Yuito, illetve a jóval ridegebb, húga védelmezéséért mindenre képes Kasane - a játék indulásakor lesznek e kommandó tagjai; mindketten a pszichokinézis mesterei, ami eleinte elsősorban a tereptárgyak manipulációjából áll. Néha szimplán autókat vagy padokat vághatunk ellenfeleinkhez, később pedig már kisiklott vonatokkal tarolhatjuk le a sínen mászkáló rémségeket, vagy éppen gazdátlan buszt vezethetünk végig a pályán.
A harcrendszer az alapmozdulatok (Yuito méretes karddal vagdalkozik, Kasane pedig shuriken-szerű lövedékeket irányít elméjével) mellett azonban nem csak ennyiből áll. Az éppen velünk tartó kollégáink erejét is kölcsön tudjuk venni, ráadásul minél szorosabbra fűzzük a kapcsolatot velük (ajándékozással, beszélgetéssel, apró küldetésekkel, vagy egyszerűen azzal, hogy magunkkal visszük őket missziókra), ez annál több erő átvételét jelenti.
A Brain Crush képességgel bizarr, mechanikus ellenfeleink páncélját törhetjük meg, hogy ezt követően egyetlen gombnyomással igen látványosan kivégezzük őket, a Brain Drive-mérce feltöltésével pedig különféle bónuszokat kapunk, afféle berzerker-módba váltva. A legjobb azonban kétségtelenül az, ahogy ezek a rendszerek összeolvadnak: a tizedik óra táján már elképesztő kombókat lehet ezekből a változatos alkatrészekből összefonni.
És ez jobbára azt is feledtetni tudja, hogy néha a harcok súlytalannak érződnek - nincs meg az a hatás a találatoknál, hogy most istenesen odacsaptunk valami bestiának; hiányzik valami zsigeri hang, látványos effekt, vagy megfelelő kontrollerrezgés. A másik kis negatívum, hogy hagyományos értelemben vett blokkolásra, kitérésre, netán klasszikus ellentámadásra nincs lehetőség - ez persze csakis megszokás kérdése, hiszen pont így tervezték meg a harcot. A játék amúgy nem nehéz, még az annak hívott fokozaton sem.
Két kaland
A bétaverzióval kapcsolatban azt írtam, hogy a két karakter története között nem ígérkezik nagy eltérés - na ez egy kapitális tévedés volt. Yuito és Kasane sztorija a játék elején tényleg hasonló mederben zajlik, de ez nem marad így sokáig. Noha ugyanabban a konfliktusban, jobbára ugyanazon az oldalon vesznek részt, útjuk mégis másfelé sodorja őket. A Scarlet Nexus teljes történetét csak akkor ismerhetjük meg, ha mindkét, egyenként cirka 20 órás kampányt végigjátsszuk - millió kérdés marad a levegőben, ha csak az egyiknek adunk esélyt. Ez pedig annak köszönhető, hogy a cselekmény az induláskor látott klisék ellenére elképesztően elvadul úgy az ötödik óra tájékán.
Nyilván nem fogom elspoilerezni a részleteket, de a rövid úton a New Himuka, illetve a jelenkor határain kívülre kunkorodó történet meghökkentő fordulatok sorát is kínálja néhány előre borítékolható árulás mellett. Nincs ember, aki megmondaná, hogy mi fog bekövetkezni pár órával később, és ez minden őrültség és néha ostoba fordulat ellenére is jó dolog.
Még az eleinte ezerszer látott animekliséknek megfelelően viselkedő társaink (a nagypofájú sznobtól az extrém módon szégyellős lányon át a gyermekkori barátig mindenki itt van) is karakteres figurákká válnak a szemünkben a párbeszédek, a barátkozás, a sok közös szenvedés során. A küldetések közt, valami menedékhelyen meghúzva magunkat a Personákból ismert kis jeleneteket is elindíthatunk velük, melyek általában tovább árnyalják személyiségüket.
Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.
Minden szuper?
Egy egyre jobbá váló harcrendszer, egy egyre inkább elvaduló történet, tucatnyi, egyre szimpatikusabbá váló társ, valamint két eltérő kampány, saját sztorival, főellenfelekkel és kicsit eltérő harcrendszerrel. A Scarlet Nexus azon játékok közé tartozik, melyek az idő múlásával fokozatosan érdekesebbé válnak, és ez már önmagában dicséretet érdemel. Sajnos az összkép nem annyira erős, a mondanivaló közel sem olyan mély, mint mondjuk a Nier Automata esetében, de engem már az is meglepett, hogy a két játék egy mondatban említhető. A Scarlet Nexus nem az örökkévalóságnak szól, de arra tökéletesen alkalmas, hogy az animéket kedvelő (netán csak elviselő) játékosoknak egy-két hétnyi szórakozást nyújtson a kánikulában.
