Innen, Európa közepéről szemlélve valódi kuriózumnak tűnhet a Sakura Taisen, amit 1996-os rajtja óta kisebbfajta kultusz övez hazájában. Egyszerre kalandjáték, visual novel és randiszimulátor, amibe még harcot is csempésztek, története pedig egy szinte csak nőkből álló különleges katonai egység kalandjait dolgozza fel. A civilben színházi előadásokban szereplő, ám a haza védelmében gőzzel és szellemenergiával hajtott robotok pilótafülkéjébe pattanó hölgyeken kívül senki sem vethet gátat a démonok inváziójának.
2005-ig gyakorlatilag egymás sarkát taposták a folytatások, ezalatt a széria médiumokon átívelő franchise-zá nőtte ki magát, amiben elvitathatatlan szerepet játszott egy akkor még nóvumként ható PR-fogás is, miszerint a hősnőket megszólaltató színésznők a játékban látottakhoz hasonlatos előadásokat vittek színpadra. Ez utóbbi később olyannyira bevett gyakorlattá vált Japánban, hogy még a popkultúrába is betagozódott. Érdemes megjegyezni, hogy az új epizód is kapott volna saját kísérőműsort márciusban, ám azt végül a koronavírus terjedését gátló korlátozások miatt kénytelenek voltak későbbre halasztani, a tervek szerint valamikor télen láthatja majd a közönség. De nézzük a jó oldalát, így legalább minden érdeklődőnek lesz elég ideje alaposan megismerni a szabadidőnkből megközelítőleg harminc órát magának követelő történetet és a szinte teljes egészében lecserélt szereplőgárdát.
Tokiói multikulti
A felkelő nap országában már tavaly megjelent Sakura Warsra soft rebootként tekint a kiadó, és ennek megfelelően is kezeli. Emiatt a temérdek új szereplő és a friss epizód, valamint az utoljára kiadott So Long, My Love sztorija közt tátongó 12 éves szakadék. Természetesen a franchise nyugati piacokra történő ismételt bevezetésének (az imént említett 2005-ös rész volt az első kísérlet rá) elengedhetetlen feltétele a lokalizáció, mely ezúttal feliratos formában öltött testet, s bár magam is jobban örültem volna választható angol és japán hangsávnak, meg tudom érteni, miért nem engedte a Sega elszállni a költségeket. Elvégre a populárisabb Yakuzák ügyében is hasonlóképp járt el, és csak azután vállalta be a Judgment spin-off angol szinkronját, hogy elérte a megfelelő méretet a széria nyugati rajongótábora. Minden bizonnyal a korlátok közé szorított büdzsével, valamint a temérdek szöveggel (a játékidő tetemes hányadát teszik ki a dialógusok) indokolható, hogy miért nem teljes a japán szinkron sem.
Álljunk meg egy szóra!
Több okból is fájó, hogy így alakult: egyrészt kimondottan zavaró, amikor a karakterek némán tátogva diskurálnak, másfelől pedig élvezet hallgatni a szerepüket teljes átéléssel játszó szinkronszínészeket. Legalább annyira köszönhető nekik, mint az íróknak, hogy elég hamar megkedveltem a különféle sztereotípiák mentén kialakított figurákat. Lehet, hogy sablonosak, mégis tökéletesen passzolnak a Sakura Wars közegéhez, amelyben valamiért még az sem zavart, hogy sosem ismerjük meg a démonok motivációit.
Mi magunk Seijuro Kamiyamát, az egykor világhírű, ám mostanra csúnyán lerongyolódott Tokiói Harci Revü bevetési osztaga, az ún. Virág Divízió frissen kinevezett parancsnokát irányítjuk, kinek munkaköri leírásából kispórolták, hogy nem csupán más dimenziókból előtörő démonokkal kell hadakoznia és az alá beosztott lányok lelkivilágát ápolnia, hanem alkalmanként a jegyszedést és a színielőadások népszerűsítését is elvárják tőle. Utóbbit egy idétlen elefántkosztümben, ami a szinte csak és kizárólag helyzeti komikumra építő humor egyik leggyakoribb visszatérő eleme a játékban. Ennél csak Seijuro esetlen csajozási kísérletein, valamint a csapatszállás közös fürdőjéhez köthető jeleneteken nevetünk többször (vagy zokogunk kínunkban). Herkulesi feladat az anyagi gondokkal küzdő, csupa tapasztalatlan újoncból álló revüt felvirágoztatni, amelytől elpártoltak támogatói és rajongói.
A fontosabb szereplőkkel ezúttal is a sorozatot kezdettől végigkísérő LIPS-rendszer keretein belül lépünk interakcióba; jellemzően három felkínált válaszlehetőségből kell valamelyiket kiválasztanunk, mielőtt lejárna az idő, de persze akkor sem szakad meg a dialógus, ha tétlenek maradunk. Más alkalmakkor Seijuro reakciója kőbe vésett, csupán az intenzitását adhatjuk meg, ami a halk és visszafogott megnyilvánulástól az egészen extrém érzelmi kitörésig terjed.
A lassan kibontakozó, ám a végére látványosan felpörgő és egyúttal fordulatosabbá váló cselekményt fejezetekre tagolták, és mindegyikük a Virág Divízió egy-egy hölgyének személyes problémáira fókuszál. Nekünk az a dolgunk, hogy erősítsük a lányok önbizalmát, valamint belénk, parancsnokukba vetett hitét, ugyanis ez az egyetlen módja annak, hogy javítsuk a csapattagok harcértékét.
Küzdelem az unalommal, a gravitációval és a kamerával
Így nagyobb eséllyel érhetünk el S-rangot (ez a legkiválóbb fokozat) a felvonásokat lezáró összecsapások során, továbbá bizalom függvénye az is, hogy végre tudunk-e hajtani közös támadást aktuális társunkkal. Előre kiválasztani, hogy Seijuro oldalán ki küzdjön, egy-két kivételtől eltekintve csakis a világvárosok harci revüinek éves megmérettetésén tudjuk. Nyilván a mi gárdánk csodával felérő győzelmére fizetnék a legnagyobb összeget a bukmékerek, akik szerint a sanghaji, londoni és berlini revükkel szemben annyi esélyünk sincs, mint papírtigrisnek épségben keresztülugrani a lángoló karikán.
Talán én vagyok rosszul összedrótozva, mert bárhogy is igyekeztem, nem sikerült megkedvelnem a Sakura Wars harcrendszerét. A korábbi részek körökre osztott taktikai játékokat idéző szisztémáját valósidejű haddelhaddra cserélték, amely nehezen lehetne unalmasabb. Ennek legfőbb oka, hogy gyakorlatilag akadálytalanul gázolunk át az egy kaptafára készült, kevés változatosságot és még kevesebb egyediséget mutató robotok hadán, csupán egy-egy főellenféllel szembekerülve fordulhat elő, hogy a vörös tartományba csússzon a harci robotunk szerkezeti integritását jelképező csík. Elővarázsolhatunk pár kombót, valamint ha mágikus energiánk csurig töltődött, elsüthetünk egy-egy ultit, ami látványos és pusztító is, de mindez kevés az üdvösséghez. Sokat elárul az összecsapások kidolgozottságáról, hogy voltaképp a két alaptámadást spammelve is könnyűszerrel átverekedjük magunkat az ellenségen. Ha történetesen valódi kihívást nyújtana a harc, akkor pedig azonnal kibukna, hogy a mechákat rosszul balanszolták, Claris és Anastasia lépegetője sokkal hatékonyabb a többiekénél a távolsági fegyvereknek köszönhetően. Utóbbi ráadásul a napernyőjével még fékezni is képes esését, ami különösen jól jön az ugrálós szakaszoknál, amelyek már önmagukban is felesleges időhúzásnak tűnnek, de a helyenként egészen szerencsétlen kameraállásokkal kombinálva még ősz hajszálainkat is szaporítják.
Veteránok előnyben
Noha a Sakura Wars steampunk világát akkor is élvezet felfedezni, ha mindeddig azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák, a Sega nem mulasztotta el a korábbi részekre való utalásokkal teletömni játékát. Még néhány régi szereplőt is visszahozott a múltidézés és nemkülönben a keményvonalas rajongók kedvéért, akik azonnal otthon érezhetik magukat az immáron teljes egészében 3D-s környezetben. Sajnálatos, hogy kimondottan aprók a helyszínek, ugyanakkor tele vannak élettel, és sugárzik belőlük egyfajta báj és kellem, ami játék egészét jellemezné, ha a harcok nem olyanok lennének, amilyenek.
Hála az elsőrangú karakterdizájnnak, jó ránézni a szereplőkre, akik közül a történet leginkább Seijuro gyerekkori barátjára, Sakura Amamiyára fókuszál (mellesleg ugyanígy tesz az anime is), némileg a háttérbe szorítva a könyvmoly Clarist, a hirtelen haragú Hatsuhót, a nindzsapalánta Azamit és a világsztár Anastasiát. Voltaképp azt sem túlzás kijelenteni, hogy a promóciós anyagokon is kiemelt Sakura a játék valódi főhőse. Ő és a társai azok, akik a vállukra emelik a Sakura Wars harcban lesérült robotját, akarom mondani, rebootját, és a vállukra emelve átcipelik a célvonalon. Az odáig tartó utat persze lerövidíthetjük úgy is, hogy kizárólag az elsődleges feladatoknak szentelünk figyelmet, de akkor épp a lényegről maradnánk le, sokkal kevesebbet tudnánk mind a szereplőkről, mind a lore-ról. Emellett pedig kártyajátékkal (Sejuro gőzhajtású okostelefonján, a Teletronon találjuk), fényképek gyűjtésével és harctéri szimulációval (trófea jár érte, más okát nem tudom elképzelni, amiért bárki is erre vetemedne) is elüthetjük az időt.
A fent részletezett okokból a rajongók mellett (akik idehaza nem lehetnek túl sokan a nyelvi korlátok miatt) elsősorban azoknak tudom ajánlani, akik nyitottak egy ehhez hasonló műfajkoktélra, és emellett azt is tudomásul veszik, hogy bár a Sega nem riad vissza a pajkosságtól, sosem lép ingoványos talajra, sőt mi több, meglehetősen szemérmes, a harc pedig ezúttal szükséges rossz csupán, semmi több.
