Képzelem, mennyire párás volt a levegő abban a tárgyalóban, ahol a Volition nagy kreatív elméi összeültek, és megpróbálták szó szerint kiizzadni magukból, milyen irányba haladjon tovább a Saints Row sorozat (szagot inkább nem is képzelek mellé, nektek sem ajánlom).
Valahol a tizenkettedik óra környékén, miután már teleírták a flipchart tábla összes lapjának mindkét oldalát, John felállt, kinyújtóztatta magát, odasétált, és földöntúli üvöltés közepette kidobta az egészet az ablakon. Tombolt még egy kicsit, a többiek csak a fáradtság és az oxigénhiány elméjüket tompító, erős kombinációja miatt nem követték példáját.
Mindenki hazament, vacsorázott, leült a tévé elé a kanapéra. Bekapcsolták a készüléket, de nem is figyelték, mi megy, csak a nap eseményei pörögtek a fejükben. Lewis tekintete elkalandozott játékdobozai felé ahol megpillantotta a Saints Row 2-t. "Megvan" - csettintett, karja lendítése közben 2 méterrel arrébb repítve a keze melegét élvező macskát. "Már tudom, mit kell tennünk!".
Másnap mindenki bement dolgozni, enerváltan, csalódottan ültek be azokba a székekbe, amiken a seggük formája még mindig remekül kivehető volt. Nem úgy Lewis, aki elővett egy fekete filcet, majd csillogó szemekkel, táncba hajló mozdulatokkal felírta a tárgyaló hófehér falára: "A jövő a múlt". Nem kellett mást mondania, mindenki úgy érezte, pontosan érti, mit akart ezzel kifejezni, így kérdés nélkül felpattantak, kirohantak gépeikhez, és elkezdtek a következő Saints Row játékon dolgozni.
Csak hát az a szomorú helyzet állt elő, hogy mindenki másképp értelmezte a múlthoz való visszatérést: néhányan a Saints Row 2-t kívánták megidézni, amiben sokkal visszafogottabb volt a humor, mint a The Thirdben és a negyedik részben, mások meg inkább a technikai oldalon, valamint játékdizájn tekintetében tettek hátra néhány lépést, közelítve az Xbox 360-éra felé. A végeredménytől bizonyára senki nem lett boldog, és valószínűleg a játékosok sem lesznek, akár rajongtak a szériáért, akár csak a sandbox játékok iránt érdeklődnek lelkesen.
Szenttelenség
Sikeres volt ugyan a sorozat első két része is, de igazán a Saints Row: The Thirddel tudott a Volition kiemelkedőt alkotni, ami fantasztikus, bátor és kicsit sem visszafogott, mégsem túl alpári humorával, nagy szabadságot engedő játékmenetével milliókat nyert meg. A 2013-ban megjelent negyedik rész ugyancsak nem volt rossz, megmaradt a humor (még ha másodjára már nem is ütött akkorát), miközben az élmény még őrültebbé vált a szimuláció, a szupererők és a földönkívüliek bevezetésével. Az egész addigi történetet a rövid mellékszál, a Gat out of Hell zárta le, amiből már sejthettük, hogy a csapat, ha vissza is tér még a Saints Row-hoz, nagy változtatásokkal teszi ezt.
Steve Jaros kreatív vezető 2014-ben távozott a cégtől, és biztos, hogy nem egy személyben felelt azért, hogy a Saints Row játékok olyanok legyenek, amilyenek, de fontos fogaskerék volt a gépezetben. A 2015-ös Gat out of Hell után az Agents of Mayhem nevű, nehezen értelmezhető és óriásit bukó spin-offon is látszott vagy az ő, vagy valami más hiánya, és biztos, hogy nem segített a helyzeten, hogy elbocsátásokra volt szükség. Igaz, hogy mire elkészült a 2022-es Saints Row reboot, már többen erősítették a Volition csapatát, mint a Saints Row IV idején, de még így is valami olyat kaptunk, ami még csak nyomokban sem idézi a dicső múltat.
Santo Ileso bandája
Azt meg kell hagyni, hogy nehéz helyzetben volt a csapat - az előző játékok eseményeit követően folytatást valóban nem lett volna értelme csinálni, csak hát rebootot meg nem így. Nem gondolom, hogy nagyon sokan voltak, akik rajongóként a játék első trailereit látva tapsoltak örömükben, és a későbbi videók sem arról árulkodtak, hogy az új Saints Row valami fantasztikus, a szériához méltó alkotás lesz, valami újnak a kezdete, egy bátor próbálkozás egy olyan világban, ahol talán már a Grand Theft Auto VI sem lehet majd annyira szatirikus, mint elődjei - pedig annak kellett volna lennie, mert ha valamiben, egy Saints Row-ban kreatív alkotók bármit megengedhettek volna maguknak, az űrlénydildótól az állandó beszólogatásokig minden képbe kerülhetett volna.
Végül a kétkedőknek lett igazuk, pedig volt néhány óra, amíg reméltem, hogy nem nekik lesz. Az egy dolog, hogy a játék humora sokkal kevésbé merész, mint a The Thirdé volt, bizonyos pillanataiban így is tudott kifejezetten vicces lenni, voltak különleges küldetései, olyan élményeket adott, amiket nem élhetünk át bármilyen sandbox játékban. A kezdéstől számított 7 (hét!) óra elteltével, az utolsó (legalábbis a történetet lezáró) küldetés végén viszont csalódottan tettem le a kontrollert, úgy éreztem, hogy az írók elkezdtek valami tök jót építeni, csak nem volt elég idejük a kibontakozásra, aztán sietve elvarrták a sztorit.
Nem jut elég figyelem sem a középpontban álló négyesre, akik ellentétben azzal, amilyennek első ránézésre tűnnek, nem kínosak és nem épülnek túltolt sztereotípiákra, sőt, kimondottan szimpatikusak és hétköznapiak; sem a frakciókra, akik Santo Ileso városának különböző területeit tartják uralmuk alatt. Három eltérő csoportosulással gyűlik meg a bajunk, miután kötelékeikből kiszakadva hőseink eldöntik, hogy saját bandát alapítva szállnak szembe mindenkivel, és ez meglepően gyorsan, komolyabb bökkenők nélkül megy nekik.
Általában a hasonló játékokban ez úgy működik, hogy megroppantjuk az egyes zónákban a bandák hatalmát, sorra küzdünk meg velük és vesszük át az irányítást. Itt ellenben az történik, hogy a Los Panteros és az Idols bandák tagjai egy-két küldetésben kapnak kiemelt szerepet, majd miután végzünk vezetőjükkel (vagy legalább némelyikükkel, az Idolsnak ugyanis több fejese van), ha akarjuk, elkezdhetjük őket kikergetni a város kerületeiből. Jóval nagyobb fókusz jut a Marshall katonai szervezetnek, ami high-tech kütyüket használ - ha a másik két csapat is annyi figyelmet kapott volna a sztoriban, mint ők, talán még 10 óra felé is kúszhatott volna a nettó játékidő, grindolás és unalmas feladatok ismételgetése nélkül.
Bűnbirodalmat építeni kemény meló
Természetesen nem hagyták ki a nyílt világú játékok kötelező elemeit: fotózgatással nyithatunk meg gyorsutazási pontokat, kutathatunk elrejtett dolgok után, verekedhetünk csoportokkal, illetve turkálhatunk kukákban, hátha akad ott valami jutalom. Ha akarjuk, többet megtudhatunk a városról, aminek egyébként valóban vannak érdekes részletei, de azért nem olyan izgalmas, mint amennyire a fejlesztők szeretnék ezt elhitetni velünk, elsősorban azért, mert megmagyarázhatatlanul csúnya a játék, még a legmagasabb grafikai szinten is. 2022-ben az, hogy épületekről hiányzik a textúra, amíg elég közel nem érünk, minden homályos, mint egy Xbox 360-as játékban, és az autók is hol eltűnnek, hol felbukkannak, elfogadhatatlan.
Belefoghatunk mellékküldetésekbe is; az egyik típus során például ellenfelek támadását kell visszavernünk, miután rossz értékelést adunk a játékbeli közösségi oldalon egy-egy helyszínnek, és annál többen jönnek, minél szigorúbbak voltunk. Azon küldetések közül, melyekben egy sofőr kísérőjeként segíthetünk be, egyet sem tudtam elkezdeni, mert a gép által irányított partner nem jött oda hozzám, nem szállt be a kocsiba, csak a játék újraindításával tudtam ezt a helyzetet feloldani - és ez csak egyike a számos technikai problémának, de erről kicsit később.
Ezek a mellékfeladatok közepesen kreatívak, rövidek, nem olyan sablonosak, mint a többi, de nincs túl sok belőlük. Vadászhatunk továbbá célpontokra az erre kijelölt mobilos appból, de ez a tevékenység sem rejteget nagy meglepetéseket.
A sztorin kívüli feladatok közül a vállalkozások a legizgalmasabbak - már amelyik. A játéknak szerves részét képezi az a rendszer, amiben úgy tudjuk bűnszervezetünket egyre nagyobbá tenni és bevételeit növelni, hogy vállalkozásokat indítunk városszerte, amik mind-mind valamilyen alvilági tevékenység legálisnak tűnő álcájaként üzemelnek, és mindegyikhez tartozik egy mini küldetéssor, ami jutalmat ad. Van, hogy csak akkor haladhatunk tovább, ha ezekből megcsinálunk párat, de ez nem jelent ész nélküli grindolást - legalábbis addig nem, amíg el nem jutunk az utolsó, a sztori befejezése után is teljesíthető küldetésekig, amik nem hálálják meg a befektetett energiát.
A mosoda megbízásából például holttesteket tartalmazó autókat kell eltüntetnünk megadott módon, a rendőröket kerülgetve, de igazából az sem baj, ha összeakadunk velük, nem jelentenek valódi veszélyt. A klinika megnyitja a biztosítási csalás lehetőségét, ami a széria veteránjainak már ismerős lehet: úgy kell a lehető legnagyobb összeget elérnünk, hogy autók elé vetjük magunkat, és idétlenül pattogunk köztük. Az Eurekabator! különleges találmányokat ad, a Chalupacabrával pedig food truckhálózatot építhetünk drogterjesztsére. Van, ami poénos és kreatív, mások teljesítése unalmas és fárasztó, de ha az összeset akarjuk, ahhoz sok pénzre és időre lesz szükségünk - többre, mint amennyit grindolással örömmel eltöltenénk, de kevesebbre, mint amennyit egy teljes árú játéktól remélünk.
Santis Rwow
Minden felépítésbeli probléma mellé társul az a számos hiba, ami a Saints Row élményét nagy mértékben rontja - a kényelmesnél többször találkoztam olyan hibával, amit csak a mentés újratöltésével tudtam orvosolni. A játék emellett, mint említettem, határozottan nem szép (a PS5-ös változatról tudok nyilatkozni), akármilyen beállítást is választunk, pedig még konzolon is hat különböző opció áll rendelkezésünkre, és nem csak azoknál kapunk elfogadható framerate-et, amiknél engedünk a látványból. Sőt, kimondottan ajánlott kerülni a Max Framerate módokat, ilyenkor ugyanis a tereptárgyak iszonyú lassan töltenek be, autók jelenhetnek meg a semmiből, és ezt nem kompenzálja a stabil 60 fps. Nekem az 1440p High Quality volt a pont megfelelő, ebben az esetben inkább városokban volt egy kis lassulás, recegés, de nem tűrhetetlen.
Annak ellenére, hogy próbálták kissé realisztikusabbá tenni a játékot, röhejes, mennyire könnyen elrepülnek az autók, amikkel ütközünk, és a tereptárgyak, amiknek nekimegyünk. Az egy dolog, hogy kocsival pillanatok alatt kikapunk a földből egy köztéri padot, de hogy nem tudunk bemenni úgy egy kocsmába, hogy ne repüljön minden szék a létező összes irányba pörögve, az már nevetséges, ahogy az is, hogy bárminek nekimegyünk autóval, szinte azonnal robban. Az MI sem az utcán, sem a harcok során nem nyújtja a maximumot, a kocsik sokszor kiszámíthatatlanul mozognak vagy összeakadnak, a katonák meg össze-vissza mászkálnak, és gyakran még lőni is elfelejtenek, alig nyújtanak valami kihívást, hacsak nem csavarjuk feljebb a nehézséget, hogy gyorsabban sérüljünk. A lövöldözés ezért eleve mérsékelten szórakoztató, de a fegyverekkel sincs sok értelme kísérletezgetni, hiszen a legtöbb vagy nem elég pontos, vagy nem elég erős - hamar meg fogjuk találni azt az egyet, ami mindkét feltételt tökéletesen egyesíti (ez volt nálam a K-8 Krukov AR), és csak kényszerből használunk mást, ha kifogy a lőszer.
Nem mondom, hogy a Saints Row egy kimondottan rossz játék, csak iszonyatosan elavult - tud szórakoztató lenni, ha nem várunk tőle túl sokat. Biztosan patchelik még, állítólag az első napi frissítés is sok mindent javít, de mi kénytelenek voltunk enélkül játszani, ez alapján megítélni a játékot. Mókás extra, hogy autóinkat, fegyvereinket és karakterünket is részletekbe menően testreszabhatjuk, még azt is meghatározhatjuk, meztelenség esetén milyen szimbólum takarja el az intim részeket, de ha annyi figyelmet fektetnek más területekre is, mint a szerkesztőkre, boldogabbak lennénk - ez így inkább csak alibizés.
Lehetett volna sokkal gyengébb is, hiszen itt legalább nem idegesítőek a karakterek, nincsenek az összecsapások indokolatlanul elnyújtva, és tényleg van, hogy jó a humor - csak hát az egész nagyon kevés, nagyon korszerűtlennek hat, és messze nem olyan jó, mint a Saints Row: The Third vagy IV volt, hiszen kivettek belőle mindent, ami a szériát egyedivé és szerethetővé tette, és nem töltötték fel semmi érdekessel.
