Tudtátok, hogy Magyarországon 507 zsákfalu található? Tudjátok, olyan település, ahová csak egyetlen út vezet, mely véget is ér ott, tehát a hely nem rendelkezik átmenő forgalommal. És azt tudtátok, hogy az egyik ilyen település (Sajóbábony) 2009-ben városi rangot kapott, szóval a helyes meghatározás nem is zsákfalu, hanem… zsáktelepülés? Én nem tudtam! De hagyjuk is most a magyarországi zsáktelepüléseket, hiszen a Sackboy: A Big Adventure a Fantazmagóriában található Vászonvilágban, és az ottani Zsákfalván kezdődik, ami egészen más jellegű hely, mint, teszem azt, Háromhuta vagy Fenyőfő.
Itt él ugyanis hősünk, Sackboy, avagy Zsáksrác, és rengeteg barátja, mint például Zsákos Frodó, Zsákos Frida, Zsák Cousteau, Esztergályos Textília és a többiek, szövet-ségbe forrt szabad köztársaságban. Minden szép és jó, ám egy nap megjelenik a gonosz Vex, aki elrabolja Zsákfalva derék lakóit. Csupán Sackboynak sikerül elmenekülnie, aki természetesen barátai után ered.
A LittleBigPlanet sorozat egyrészt 2,5D platformer volt, másrészt kreatív műhely, ahol a remek pályaszerkesztőnek köszönhetően a játékosok kiélhették elfojtott tervezői ambícióikat. Sokmillió pálya készült a sorozat részeihez, és egészen hihetetlen alkotások is születtek, a mókás ugrabugrából mini-RPG, lövöldözős, vagy stratégiai játékokat is varázsoltak az elszánt rajongók. Az új részhez, ami valójában egy spinoff, a Sumo Digital valódi 3D-be váltott, és dobta a pályaszerkesztősdit (talán mert amúgy is ott a Dreams, amiben minden ilyesmit kiélhetnek az erre fogékonyak), és szimplán arra fókuszált, hogy egy remek platformjátékot csináljon az egyik legjellegzetesebb PlayStation kabalafigurának. Hogy sikerült-e? Szerintem érdemes megnézni az eleinte kissé szkeptikus Kaci reakcióit néhány perc játék után:
(1 óra 7 perctől kezdődik az említett rész)
Amikor az első pálya végére értem, azon töprengtem, hogy ez mind tényleg nagyon kedves és mókás, de vajon hosszú távon is képes lesz lekötni? A platformjáték ugyanis, mint műfaj, amilyen egyszerűnek tűnik is, igazából nagyon kemény kihívás a legrátermettebb fejlesztőnek is: egyrészt, mert sok platformer az első néhány pálya után vagy nagyon gyorsan unalomba fullad, vagy a változatosság fenntartása érdekében agyonbonyolított játékmechanikák egész sorozatát vezeti be.
A másik probléma, hogy fennáll a veszély arra is, hogy összességében vagy túl könnyű lesz a játék (gondolva a kisebbek igényeire), vagy vérlázítóan szemét, ami sírós szemű gyerekeket, és mormogva szentségelő, a kontroller tévébe küldését fontolgató apukákat jelent (és ez nem légből kapott példa). Ahogy azonban mendegéltem tovább és tovább a pályák között, lassacskán egyre világosabbá vált, hogy
a Sumo Digital minden szempontból lenyűgöző munkát tett a Sackboyba, közben pedig nem csupán megúszta az összes lehetséges műfaji buktatót, de az elmúlt évek egyik legjobb platformjátékát rakta össze.
Kezdem azzal, hogy szinte minden egyes pályán van valami új részlet, új ötlet, amit korábban még nem láttunk, legyen az kulcsok gyűjtögetése vagy egy sajátos, pl. fizikai jellegű puzzle-elem (konkrétabb példa: dagadt madarak mérlegserpenyőbe dobálása a továbbjutáshoz), esetleg egy spéci fegyver.
Ezek azonban nem rónak ránk megtanulandó új kombókat, miegyebeket, csupán egy "...ahha!" pillanat kell, aztán a megfelelő módon használni az addig is rendelkezésünkre álló lehetőségeket. És még egyszer mondom: szinte minden pályára jut valami újdonság, ami mindvégig fenntartja az érdeklődést, ez pedig, lássuk be, nem kis teljesítmény. Igazi kedvenceim talán a zenés pályák, amikor egy adott dal ritmusára (pl. Mark Ronsontól az Uptown Funk, vagy David Bowie-tól a Let's Dance) történnek a dolgok... zseniális.
Csak bírjuk cérnával
Ami pedig a nehézséget illeti, a fő sztori részét képező pályákon, ha néha küzdelmesen is, de a kisebbek vagy kevésbé gyakorlott játékosok is át tudnak vergődni (van egyébként külön könnyített mód is). A profibbakat a már menet közben is elérhető, illetve a játék végén megnyíló rejtett pályák várják, melyek vagy eleve izzasztónak lettek kitalálva, akár a komplexitás, akár időkorlát miatt, vagy korábbi pályák nehezített változatai - akárhogy is, nem panaszkodhat, aki kihívásra vágyik.
Visszatérve az alap pályák nehézségére: ahogy említettem, végigmenni rajtuk sosem lesz túl kemény, de az igazi agymunka akkor jön, ha minden pályán minden rejtett extrát be szeretnénk zsákolni (kivételesen nem szándékos szóvicc), beleértve az összes álomgömböt, jelmez-darabkát, magas pontszámért járó aranyserleget.
A fejlesztők nagyon ügyesen azzal trükköznek, hogy néha csupán elrejtenek a szem elől egy rejtett extrához vezető mellékutat, néha azonban arra kell figyelnünk, hogy ne menjünk úgy tovább egy adott pályaszakaszon, hogy már ne tudjunk visszatérni. Persze, ha kimaradt volna valami, akkor sincs veszve semmi, mert az összes pálya újrajátszható, a sztori végeztével is, ráadásul a PlayStation 5 menüjéből elérhető "action cardok" részletes szöveges-videós segítséget adnak minden eldugott aprósághoz.
És elég csak céltudatosan beugrani egy pályára egy-egy hiányzó elemért, ha megvan, már léphetünk is ki, megmarad - kimondottan a platina trófeára hajtó (netán OCD-s) játékostársak életét megkönnyítendő.
Szövődő barátságok
Bár minden pálya játszható akár négyfős kooperatív módban is, vannak kimondottan multira tervezett küldetések, melyekbe egymagunkban nincs is értelme belekezdenünk (nem is tudnánk - hacsak nem két kontrollerrel, de annál még barátokat is könnyebb szerezni).
Az itt található kihívásokhoz a játékosoknak össze kell dolgozniuk, melyhez néhány extra lehetőséget is kapnak: ilyen például, hogy szükség esetén az egyik játékos felkaphatja a másikat, és olyan magas helyekre is feldobhatja, ahová nem tudna felugrani, cserébe a másik ilyenkor valamilyen módon utat nyithat szegény lent rekedtnek. Játszható helyben, két kontrollerrel, vagy akár klasszikus online multiban, esetleg a SharePlay segítségével is, a lényeg csak az, főleg az utóbbiak esetén, hogy kommunikáljunk csapattársunkkal, különben olyannyira lesz szórakoztató/fájdalmas, mint, tudjátok, Zuzu Petalsszal társalogni.
Ügyességtől és gyűjtögetési kényszertől függően 15-30 órát simán rejt a játék. Öt világra van osztva (jó, talán nem nagy spoiler, ha elárulom, hogy van egy bónusz világ is, ami csak a játék végén nyílik meg), világonként kb. 10 pályával, amibe nincsenek beleszámolva a titkos pályák, az időkorlátos "remixelt" pályák, és igy tovább.
A játékkal töltött idő pedig azt hiszem, mindenkinek remekül fog telni, akit kicsit is vonz a műfaj, mert mind a nagyon ötletes pályaszerkesztés, mind a gyönyörű grafika (és kiváló zene!) és úgy általában, lehengerlően kedves és pozitív hangulat olyan élményt ad, amire mindannyian rettenetesen rászorulunk ezekben a kihívásokkal bőven teli időszakban.
A játék igazi szépségét nyilván PS5-ön mutatja meg, de PS4-en is nagyon meggyőző, emellett előre gondolkodva is érdemes lehet beruházni rá, mert ha csak később tervezünk PS5-öt szerezni, ott felár nélkül kapjuk meg a nagyobb felbontású verziót. A játék emellett - mint a legtöbb PlayStation-exkluzív cím - magyar menüt és feliratokat is kapott, úgyhogy a kisebbek, vagy angolul nem olyan jól tudók is könnyedén eligazodhatnak rajta.
