Szende természetem lévén szeretek elhatárolódni a horror műfajától. Sajnos mazur megpuhításán a kérlelő bociszemek nem segítettek, így otthonomba fogadtam az engem már borítójával is teljesen meghódító játékot. Az sem tűnt enyhítő körülménynek, hogy a Rise of Nightmarest teljes egészében a testemmel kell irányítanom, így tehát én teszteltem az első, Kinectre megjelent horrort.
Mikor elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad
Amikor a tipikus horrorzenével és misztikus háttérrel rendelkező menü megkért arra, hogy nyújtsam ki a kezem és „lépjek be a rémálomba”, egész testemben remegtem (igen, mazur, ezt tetted!). Rögtön a beállításoknál elkalandoztam, mivel reméltem, hogy lesz egy titkos mód, amelyben a szörnyek gyilkolása helyett kiskutyákat kell simogatni. Sajnos nem volt. Beléptem hát a világba, és vártam, hogy mikor akad el a lélegzetem és mikor fognak rám vérbe fagyva találni a nappalimban. A nem túl meggyőző első öt-hat zombinak köszönhetően azonban szerencsére hamar átváltoztam félősből G.I. Jane-é. A 0. epizódban a játék megismertetett az irányítással, bemutatott pár szörnynek, majd játszi könnyedséggel lapátra tette a karakterem. No nem azért, mert béna voltam (habár a játék ezen pontján ez még helytálló leírás volt): a Rise of Nightmares horrorokhoz illően bemutat karaktereket, majd szemünk láttára eliminálja azokat.
A kontroller nélküli irányításnak köszönhetően sokkal inkább „benne voltam” a játékban, mint eddig bármikor – a RoN minden potenciált magában rejtően kezdődik, a kis kitérő 0. epizód után egy román javasasszonyokkal és balerinákkal telt vonaton találjuk magunkat a feleségünk után kutatva – ez a helyszín valóban alkalmas arra, hogy minden rémálmunk beteljesüljön. A karakterünk akkor lép, ha te is előre helyezed a lábad; akkor fordul, ha kicsit elforgatod a vállad; akkor csap, ha te is csapsz, egyszóval szinte teljesen imitálja a játékos által tett gesztusokat. Pár perc alatt könnyen hozzá lehet szokni az irányításhoz, és a játék szerencsére sosem válik pixelvadászattá, ugyanis kis piktogramok jelzik, ha a közelben fel tudsz venni vagy meg tudsz nézni valamit. A mechanizmus a fáradt/ türelmetlen embereknek is segít: a képernyő jobb felső sarkában a játék nagy részében automatikus haladást biztosító gombocska található, azaz ha felemeljük a kezünket, akkor a karakter automatikusan a „jó” irányba kezd el haladni, és csak akkor áll meg, amikor meg kell húznunk egy kart, meg kell keresnünk valamit, esetleg előugrott a bokorból egy újabb zombi. Ez a gomb hasznos, de tökéletességre törekvőknek nem érdemes használni, ugyanis általa éppen a felfedezés öröme vész el, és nagyon sok mindenről lemaradhatunk (például az achievementekről).
Csend, jön Péntek 13 úr!
A Rise of Nightmares hamar szakít a vonatos szettinggel, és egy véres tragédia után egy barátságtalan szigetre helyez minket. Itt minden sarkon áll egy zombi, ráadásul ezek a zombik minimum nyolcasikrek, ritkán változó külsejük nagyban hozzájárul a hamar repetitívnek érzett játékmenethez. Vannak azonban meghökkentően jó pillanatok: a Kinect képi és hangi funkcióit teljesen kihasználva többször előfordul, hogy például szó szerint meg kell bújnunk egy sarokban; ha megmukkanunk, akkor ránk talál a szörny, és vége a játéknak. A komoran sétálgató arc – nevezzük Péntek 13 úrnak – az egyik főellenségünk, és bár ő is horrorskatulyából lépett ki, tudunk „félni” tőle. Igen, rettegtem a játéktól, de a játékban már nem: hentelés ez, kevés hátborzongató, mint inkább szórakoztató pillanattal. Ahogy a trailerben is látható az önfeledten csapkodó játékosoknál, hamar azon kapja magát az ember, hogy élvezi, hogy a keze a fegyvere, ráadásul a gazdag fegyverarzenál (láncfűrész, szike, váza, boxer és társaik) elég sok gimnasztikai lehetőséggel kecsegtet. Ez a szórakozás palástolja a játék hiányosságait, mivel általa meg lehet bocsátani a buta és egyenkinézetű ellenfeleket, a klisés sztorit és karaktereket. Nem rossz, ez az első „komolyabb” kinectes játék, de azért nem teszi olyan magasra a mércét.
