Nagyjából egy hónapja jelent meg a Ride 4, és ezen idő alatt néha-néha beugrott, hogy tesztet kellene írni róla, de aztán valami mindig elvonta a figyelmemet, vagy épp egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy nekiálljak. Mikor volt néhány levegővételnyi időm, ismét rászántam magam, de minden lelkesedésemet letörte, hogy az időmérők során borzasztó szigorúan vette a játék a pályahatárokat, és hosszú másodperceket vett el az életemből az, hogy vártam a visszatöltésre, az újrakezdés lehetőségére.
Egyszerűen éreztem, hogy ennek hatására nem tudnék elég objektív lenni, és hiába lett volna a játék később nagyon jó, ha közben azt érzem, hogy vesztegetem az időmet, miközben kint még süt a nap, és focizhatnék a grundon (nem focizok és nincs grund a környéken, de értitek).
Ugyanakkor a fejlesztők viszonylag hamar felismerték, hogy ez a szigor valóban nem jó, és előbb a PC-s, majd a konzolos változatokat frissítették, én pedig elérkezettnek láttam az időt, hogy térddel koptassam egy kicsit a világ versenypályáit.
Kitartást!
Nem volt tehát az első (második, harmadik) találkozásunk kimondottan örömteli, de egy hibát mindenkinek elnézek, aki elfogadható motoros játékokat készít. A RIDE 4 koncepciója nem változott, ez továbbra is az a sorozat, amiben a Milestone a licenctulajdonosok által nem háborgatottan alkothat, felhasználva a MotoGP-hez fejlesztett újításait. 180, nagyon pontosan lemodellezett, licencelt, fejleszthető motorral száguldozhatunk a részletesen újraalkotott, épített versenypályákon, és ez önmagában szuper, mert a játék ha nem is lenyűgöző, végre kimondottan jól néz ki, simán fut mind a látványt, mind a képfrissítési sebességet előnyben részesítő módban, és a dinamikus időjárási körülmények jelentősen feldobják az élményt játékmenet és immerzió tekintetében egyaránt.
Javítottak továbbá a kezelésen, minek hatására egy kicsit ismét újra kell tanulni az irányítást és a játékbeli fizika működését, de pár kör után bele lehet rázódni, és nekem jobbnak, élvezetesebbnek, valósághűbbnek tűnt, mint a korábbi modell.
A karriermód egy érdekes új struktúrát kapott, amiben eldönthetjük, az amerikai, az európai, vagy az ázsiai ligában szeretnénk-e indulni először, és a választott régió pályáin bizonyíthatunk hagyományos versenyekben, időmérőkben, további futamokon, sőt, pályaismereti trainingeken is, amiket a MotoGP-ből kimondottan hiányoltam. Három bajnokság után feljebb léphetünk a világbajnokságba, és ezt követően várnak ránk a végső megmérettetések, egyebek mellett például 24 órás (ez lehet valós időben 24 óra, de minimum 20 perc) futamok, melyek során fontos, hogy a gumi típusára, elhasználódására is figyeljünk, és az üzemanyagon is ott spóroljunk, ahol lehet. Ez utóbbi valószínűleg csak a hardcore virtuális versenyzőknek fog igazán tetszeni, mert tényleg nagyon ügyesnek kell lenni, hogy sokáig bírjuk a pályán, de aki bevállalja, hogy letol 24 órát, az bátran csináltathat magának "Kemény vagyok!" feliratú pólót.
Mintha a pályán sem lennék
Ahol nem sikerült fejlődni, az a gépi riválisainkat vezérlő mesterséges intelligencia területe, ugyanis a kényelmesnél sokkal többször fordult elő az, hogy a drága vetélytársak minden gondolkodás, fékezés vagy kitérés nélkül csapódtak belém, én pedig magatehetetlenül sodródtam a pálya széle felé. A visszapörgetés lehetősége ugyan adott (legalábbis a normál versenyek során), de azért valószínűleg a Milestone sem azzal kalkulált, hogy az MI hibáit majd így korrigáljuk. Az A.N.N.A. névre keresztelt rendszer papíron jól hangzik, de gyakorlatban nem nyújtja azt a magas szintű teljesítményt, amit a fejlesztők ígérnek.
Nekem még mindig hiányzik az utcai versenyzés lehetősége, egy kicsit visszasírom azokat az időket, amikor még a Moto Racerbe és a Suzuki Alstare Extreme Racingbe (azt anno nem éltem meg olyan rossznak, mint amilyennek most videókon látszik) pakoltam az órákat, és azt is nagyon sajnálom, hogy a Driveclub Bikesból nem lett több egy kiegészítőnél.
De hát a RIDE 4 nem ilyen, soha nem akart ezek nyomdokaiba lépni, és várhatóan nem fog jövőben sem, úgyhogy kesergés helyett próbálom élvezni azt, ami jutott, mert minden kényelmetlenség ellenére igenis élvezhető a játék. Az látszik, hogy az olasz csapat nagyon lelkes a kétkerekűek iránt, már csak abba kellene egy kis energiát tenni, hogy a karriermód ne laposodjon el túl hamar, és a tálalás ne legyen olyan sivár. Meg persze az MI is megérdemelné a törődést.
Azt csak így a végén teszem hozzá, mert az értékelést nem befolyásolja érdemben, hogy az egyik menüzene borzalmas, olyan, mintha két dal (egy dal és egy prüttyögés, inkább) szólna egyszerre, és ezek nem lennének összhangban.
