Mindig érdekes végignézni azt a folyamatot, ahogy egy stúdió módszeresen leépíti magát, és miközben döngeti a mellét, hogy most aztán kiadtuk minden idők legjobb és leghitelesebb játékát, a felhasználók jelentős része sugárban hány attól, ami a monitoron történik. Idővel aztán az ilyen csapatok neve szitokszóvá válik, és ha meghallja valaki például azt, hogy City Interactive, jó eséllyel tikkelni kezd a szeme, és ökölbe szorul a keze. A Milestone egyre gyorsuló tempóban halad abba az irányba, hogy örökre kiszorítsa magát a hősök csarnokából, ami leginkább azért szomorú, mert egyébként egész jó kis címek is kigördültek gyárukból.
Sikerek, félsikerek, nettó bénázások
Emlékszik még valaki 1996-ra? És 1997-re? Ha nem, akkor segítünk: Screamer 2 és Screamer Rally. Mindkettő új fejezetet nyitott azzal, hogy egyrészt elég komoly gépigényük volt, másrészt rendkívüli módon hozták a sebességélményt, megfűszerezve a ralira jellemző ellenkormányzásokkal és a hardvert kifacsaró szép látvánnyal. Ugorjunk az időben másfél évtizedet, és jussunk el a WRC sorozatig, amely hiába villantotta fel a FIA hivatalos licencét, alig volt jobb, mint egy lábunkra ejtett, ötkilós etalonsúly, ám a fejlesztőktől nem lehet elvitatni, hogy a negyedik részre egészen vállalható és szerethető dolgot hoztak össze. Arról pedig valószínűleg nem tehetnek, hogy mire az ötödikhez értek, azt valamiért inkább a Kylotonn kapta meg, akik egyetlen ügyes mozdulattal hátratekerték a játék karját, és arccal belenyomták a sárba, a szomorúság őszinte könnyeit csalva a műértő közönség szemébe. Említhető még a Sébastian Loeb Rally EVO, amely teljesen jó és egyedi ötleteket tartalmazott, de a játékélményt ebben is sikerült bunkósbottal agyonverni a rengeteg, nehezen tolerálható hibával és hiányossággal. De ha már a Ride 3 a tesztünk alanya, akkor beszéljünk a motoros címekről, amelyek közül akár a legutóbbi MXGP-k, akár a MotoGP-k jönnek szóba, legalábbis megosztó sikerről beszélhetünk, míg a Ride 2 szabályos pályán repülő gerelyként állt bele a földbe még úgy is, hogy ideig-óráig szórakoztatónak tűnt.
Három a Milestone igazság
A Ride 3-ról nagyon sok szépet és jót hallottunk, és hittük, vagy legalábbis hinni akartuk, hogy megrázzák magukat a fejlesztők, odacsapnak az asztalra, és azt mondják, hogy "na, fiúk, elég volt az évek óta tartó sziesztából, csináljunk valami olyat, amitől mindenki elájul!" Ez az illúziónk meg is erősödik, amint elindítjuk a játékot, hiszen meglepően jó zenével fogad a főmenü, egészen csinosak a töltőképernyők, rendben van a körítés, ami azt jelenti, hogy ügyesen oldották meg a karriert. A tematikusan csoportosított versenyek között akadnak oldschool megmérettetések, de ugyanígy a modern éra képviselőinek is a nyergébe pattanhatunk. Pont emészthető mennyiségű futamot sikerült belecsomagolni egy-egy eseménysorozatba, ráadásul nem kell következetesen végignyomni ezeket, hanem egyik kategóriából ugorhatunk a másikba, ami azért jó, mert nem fogunk megrekedni egy szinten. Elakadni egyébként már csak azért sem tudunk, mert a nehézség elég jól skálázható, tehát a legnagyobb fakezűek is képesek érvényesülni, ahogy a csúszkát jobbra húzva a vérprofik is megtalálják a kihívást. Érdemes is egyébiránt minél több versenysorozatot végigtolni, mert a fejlesztők nem kevesebb, mint 230 mocit pakoltak a játékukba, amelyek közül 70-et a korábbi Ride részek egyikében sem láthattuk. Az összesen 30 gyártó különböző típusait ugyanennyi pályán kergethetjük, amelyek tartalmaznak GP, zárt közúti és Supermoto csíkokat is, ahhoz pedig, hogy többjátékos módban kitűnjünk a tömegből, személyre szabhatjuk a kinézetünket, akárcsak motorjainkét. Szintén jópofa dolog, bár nem most látjuk először, hogy töltés közben mindenféle érdekes dolgokat olvashatunk a motorokról, ugyanakkor tudattágításnak teljesen rendben van. Ezen a ponton említsük meg újra, hogy nem csupán a főmenüben, de az egyes menüpontokban és töltés közben is frankó muzsikákat hallhatunk, ami már csak azért is jó, mert újfent sikerült elszakadni attól az egyébként meglehetősen gázos koncepciótól, hogy motorozásra csak zúzós gitárriffek mellett van lehetőség.
Na, jó, de milyen vezetni?
Mondhatnánk, hogy eddig minden rendben volt, a Ride 3 célba talált, pattanjunk hát a nyeregbe, és húzzuk rá a gázt. De bár ne tennénk, mert ezzel véget is ér a parádé, hiszen hirtelen rájövünk, hogy az egész játék egy hatalmas nagy kamuflázs, mert bár a körítés jó, maga a motorozás egy gyötrelem. Bárhogyan állítjuk be az úgynevezett valósághűséget, még csak nyomokban sem fogjuk azt érezni, hogy valóban motorozunk. Csak billegünk összevissza, hol elesünk, hol nem, ami az előbb még csontra ugyanilyen szituációban bejött, az most biztos, hogy bukással végződik, és amúgy is, az egész motorozás olyan, mintha egy motorcsónakon balra-jobbra rángatnánk a kormányt. El kell ismerni, a gépek jól néznek ki, a sisakos belsőnézet is elég állat, de könyörgünk az égre, 2018-ban ez ne extra legyen, hanem alap; főleg akkor, ha valakinek van pofája 50 euróért (Steam) adni a 2008-ban ragadt, meg amúgy is félkész játékát. De ha már a fizika minősíthetetlen, akkor legalább legyen szép a látvány, csakhogy a grafikusok vélhetően úgy voltak vele, hogy ott rohadjon meg az egész, ha a fizikások félmunkát végeztek, akkor mi sem fogunk megszakadni, és adtak egy olyan kinézetet a játéknak, amit már öt évvel ezelőtt is minden, valamire való iparos szégyenkezve dugott volna a háta mögé. Már önmagában a pálya betöltése utáni in-game felvétel is olyan, hogy a lábfejünkkel szebbet rajzolunk, de az, hogy mindezt megspékelik sprite-szintű közönséggel, három pixelből álló fákkal és bokrokkal, szögletes vonalakból kirajzolódó dombokkal, akkor joggal érezhetünk némi elégedetlenséget.
Elmentek ti a…
Az egész Ride 3 azért nagyon gyászos, mert ha nem a Milestone adja ki licences motorokkal, hanem valamilyen háromfős garázscsapat fejleszti ráérő idejében, őszintén tudnánk neki örülni. Amikor egy olyan név, mint a Rally Trophyt vagy az éppen a két első - és valóban korszakalkotó - Flatoutot jegyző brigád, mint a Bugbear korai hozzáférésben küzd a Wreckfest megjelenéséért, akkor süllyedjen el az a Milestone, amelyik arra nem veszi magának a fáradságot, hogy ne papírlapokból vágja ki a nézőket és a pályákat övező vegetációt. Ennyi… menjünk haza!
