2002-ben ment a nagy ájuldozás, mennybe ment a Capcom, már elsült a nosztalga-csodafegyver, térdelt a szakma, dobogott a rajongói szív. Másodszor mit is lehetne ebből kicsikarni? Aki ismerte az 1996-os - valóban legendás és klasszikus - Resident Evilt, annak ez már cseresznye a habon, ami a tortán van. Aki nem ismerte, annak pedig nagyon nehéz lesz eladni ezt az egész életérzést. Amikor még öt cent volt a medvecukor, amikor még nem volt a megjelenés napján végigjátszás a YouTube-on, amikor nem Facebookon osztottad meg az első achievementet, amikor a játékipar sokkal kevesebb embert varázsolt el sokkal jobban. Tudjátok, a szokásos nosztalgia duma, a „bezzeg az én időmben” nyekergés, amibe szinte minden korosabb író (velem együtt) hajlamos belecsúszni, ha összefut fiatalkora egyik koronagyémántjával. És aki egy kicsit is ismer engem, az tudja, hogy nálam a Resident Evil ez az ékkő.
Ciki már a zombis téma, nem?
Ami ma - élőhalott szakzsargonnal élve - lerágott csont, az bizony 19 éve még nem volt az, üdítően újan hatott. Persze akkor eleve mást jelentett a túlélő-horror műfaj, olyan címekkel mint az Alone in the Dark, Silent Hill vagy a Dino Crisis (méltatlanul elfeledett csoda), szinte minden évben kihívások elé volt állítva az egyszeri játékos. Ha nem ismered ezt az érát, akkor annyit érdemes tudnod, hogy alapvetően külső nézetes, fix kamerás akció-kalandról volt szó, ahol a hős (ebben a játékban kettő, mert két szereplővel, ráadásul kissé eltérő kampánnyal vihettük végig a kalandot, jelentősen növelve ezzel a szavatosságot) viszonylagosan könnyen patkolt el, nem volt mindenhol mentési lehetőség, sokszor a menekülés hasznosabbnak bizonyult a korlátozott lőszerrel ellátott fegyverhasználatnál, és az időd nagy részét bolyongás, és furcsa rejtvények megoldása vitte el. Lehetett ezt szeretni, de egészen más tempó volt, mint amit a jelenlegi gamer generáció megszokott. És persze mást is jelentett, nem feltétlenül kikapcsolt, hanem magával ragadott, felborzolta az idegeket, paráztatott, folyamatos érzelmi nyomás alatt tartott, ami szerintem nagyszerű dolog egy játék esetében, de nem feltétlenül ajánlott mindenkinek.
Történet terén is lényegesen egyszerűbb volt, mint a mai Resident Evil címek: Racoon City városa környékén bizarr halálesetek történnek, ahol az áldozatokat megcsonkítják illetve megeszik. Egy kommandós egység érkezik kivizsgálni az ügyet, de eltűnnek. Ezek után jövünk mi, a második csapat (Alpha Team vicces módon), és persze mindenütt káosz, zombi kutyák (hoppá!) kergetnek be egy méretes épületbe, ahol rengeteg titok és borzalom vár ránk. Kiderül, hogy a csapdákkal teli kúria valójában elvezethet a szörnyű gyilkosságok eredetéhez, persze nagyjából a harmadik percben összefutunk egy hullát lakmározó zombival, szóval kevésbé fényes izzók a csillárban is felragyoghatnak boldogan, hogy akkor talán meg is van a kapcsolat, bravó. Persze lesz egy-két csavar, nagy katarzis, de főleg a régi Resident Evil játék elképesztően bugyuta színészi játéka (a 2002-es GameCube verzióban, így itt is ezt lecserélték, de nagy előrelépést ne várjon senki), és a meglehetősen favágó dramaturg azért gondoskodik róla, hogy ne a sztori legyen a legemlékezetesebb élményünk. Nem is az a dolga, maga a játék sokkal érdekesebb.
Itt halok látod, ez az a ház
Ne is nagyon szépítsük tovább a dolgot: 96’-ban készült egy játék, amit aztán 2002-ben GameCube-ra felújítottak, kibővítettek (új motor, új átvezetők, új szinkron, új pályarészek, új fejtörők, új fegyverek, új játékmechanizmusok, új nehezített játékmód, ahol még az automatikus célzást is kivették, többféle befejezés) és az bizony akkor nagyot szólt. Követte még egy Resident Evil Zero előtörténet is, meg lennék lepve, ha ezt a Capcom nem sózná ránk felújítva, és persze mindenki nagyon várta a második és harmadik részt is, de sajnos ezek renoválása elmaradt. Most senki ne várjon csodát, semmi más nem történt, minthogy a felújított modellt leporolták, kapott 1080p-t és 60fps-t (mintha ettől omlana a gamer szív), 16:9-es képarányt, új irányítást (amivel kicsit könnyebb a mai arcoknak megszokni a fix kameraállással járó irányítási gyötrelmet), meg a 2009-es karaktermodelleket, amelyek kicsit hülyén is festenek az érzékelhetően csúnyább hátterek előtt. Mert hiába a felhúzott textúra, ne reméljünk túl sokat vizuális téren.
Azért az újgenerációs Jill melle például finoman ring mozgás közben, van, akinek már ez is ok az örömre, én nagyon kevésnek éreztem, hogy csak ennyi újítás fért bele 2015-ben. A Capcom lusta volt, és biztosra ment, annyira jól sikerült a felújítás 13 éve, hogy minek is piszkálni a dolgot. Persze mondhatom, hogy nagyon jó egy jelenlegi generációs konzolon is végre kényelmesen játszani (eddig egyébként PS Vitán nyomtam a PS One portot), de azért ez mégis csak ugyanaz. Ismétlés. Mint a tudás anyja. Az új fejtörők, játékmódok, az automatizált önvédelmi fegyverek és a feléledő vörös zombik is benne voltak már a GameCube-os változatban, így csak azoknak lesz új az élmény, akiknek csak a klasszikus változat volt meg, vagy teljesen új minden. A keményvonalas rajongók csak azt élvezhetik, hogy fullHD felbontásban rohangálnak a kastélyban, küzdenek T-vírusos kutyákkal, emberekkel, növényekkel, cápákkal, pókokkal, meg persze azzal az idegesítő mentési rendszerrel és fejtörőkkel, amitől a játékmenet minden perce nyugtalanítóan izgalmas. És amiért a mai napig csak imádni lehet ezt a játékot.
Szeretni valamit valamiért
Tehát akárhogy is nézem, nehéz helyzetben vagyok. Ami annak idején forradalmi volt, azt követte egy forradalmi felújítás, és ebből most 2015-ben kaptunk egy “felhádésített” változatot. Se többet, se kevesebbet. Ahogy korábban is igyekeztem hangsúlyozni, ezt minden új versenyzőnek érdemes kipróbálni. A keményvonalas rajongók meg úgysem bírják ki, hogy ne legyen meg a legújabb verzió ugyanabból a játékból, a Capcom tehát elégedett lehet, biztosan lesz bevétel minimális ráfordítással. De azért igazán törhették volna magukat. Ha jobban megreformálják a játékot, vagy esetleg egy Resident Evil Trilogy HD-t kaptunk volna most két új, hasonlóan új alapokra helyezett résszel, akkor verném az ülepem a földhöz ritmikusan, adnám a 100%-ot, és kész is vagyunk.
Most viszont azért van hiányérzet bőven, és bár továbbra is tartom, hogy a világ egyik legjobb játékáról beszélünk, nem vagyok benne biztos, hogy a mai játékosoknak ez önmagában elég, vagy ad annyit a régi motorosoknak, hogy érdemes legyen az egekbe magasztalni. Persze, megint ráment 12-14 óra, megint kamasz vagyok csillogó szemekkel, őszinte rajongással, még a régi német felirat is hiányzik, ahol Hilfe Spray és Grüne Kräuter jelenti a megkönnyebbülést.
Na, végül mégis nosztalgikus nyavalygás lett ebből is.
