Akkor figyelhettünk fel igazán a Slightly Mad Studios-ra, amikor megérkezett a Need for Speed: Shift, hiszen új lendületet adott a kissé ellaposodni látszó szériának. Akadtak természetesen kritikus hangok, de nehéz úgy valamin változtatni, hogy az egyöntetűen mindenkinek elnyerje a tetszését. Nekem azonban nagyon bejött a Shift sajátos hangulata, és az, hogy már nem lehetett háromszázzal fordulni a szalagkorlátnak passzírozódva. Aztán 2015-ben megérkezett a Project Cars első része, ami közösségi kalapozással indult és készülgetett, ám a Bandai Namco látott benne annyi fantáziát, hogy felkarolja a csapatot - nem is tette rosszul.
Habár az öt éve megjelent cím messze nem a szimulátoros mezőkön mozgott, a játékosok mégis azonnal rácuppantak, hiszen akinek egy NFS túl könnyű, viszont a szintén akkortájt bemutatkozott Assetto Corsa túl nehéz, ebben találhatta meg a számítását. Hasonló volt a helyzet a második résszel is, ami csont nélkül vitt tovább mindent, amit az elsőben szerettünk. Most pedig elérkeztünk ahhoz a Project Cars 3-hoz, amiről előzetest már olvashattatok, és nem lövöm le a poént, ha leírom, hogy a végleges verzió megjelenéséig eltelt időben már szinte semmi nem történt, ami ne szerepelt volna abban az írásban.
Ismétlés a tudás, valamint az unalom apja és anyja
Valóban nem sokat lehet hozzáfűzni ahhoz, amit az előzetesben már ecseteltünk, de ha valakinek kimaradt volna, vegyük át a fontosabb pontokat. Történet nincs, de minek is keressünk, ez egy pályaversenyes játék, és nem Need for Speed. Helyette kapunk viszont egy energiaminimumra törekvő összetettségű karaktergenerálást, illetve rövid, néhány körös versenyeket. Az egyjátékos mód 10 kategória darabonként négy versenyét jelenti, melyeknél minden kategória utolsó megmérettetése mindig egy kicsit többet követel tőlünk. Teljesítményünkért krediteket és tapasztalati pontokat is kapunk, sőt, utóbbiból még járművünk is részesül. Ezekre leginkább azért lesz szükség, hogy az idővel feloldódó tuningalkatrészeket, illetve újabb járműveket meg tudjuk vásárolni.
Rendkívül fontos információ, hogy bár a nehézség és a segítségek egész széles skálán állíthatóak, mégis az a célravezető, ha minél küzdősebbé tesszük a versenyeket. Mégpedig azért, mert ha szinte a gép vezet helyettünk, és az ellenfelekre fel van ragasztva egy T-betű, akkor a befolyó zsé még arra sem nagyon lesz elég, hogy tankoljunk, nemhogy másik autót vegyünk.
Amit még esetleg megemlíthetünk, de inkább kötelező jelleggel, semmint érdekességként, hogy a gépi ellenfelek, valamint az óra legyőzése mellett akad olyan verseny, aminél pontokat érő táblákat kell elgázolni időre, és minél többet. Ezen felül talán a meghívásos események érdemelnek még szót, amelyek során alánk adják az autót, és azzal kell csodát tenni, nem pedig a sajátunkkal döngölni az aszfaltba mindenkit.
Járt utat a járatlanért
Mivel viszonylag a semmiből bukkant elő a Project Cars 3, nem lehet azt mondani, hogy komoly várakozás előzte meg a debütálását, de annyi biztos, hogy számos rajongó vágott csalódott arcot a volán mögött töltött első percek után. Tették mindezt azért, mert a fejlesztők úgy döntöttek, még azt a lágy szimulátoros vonalat sem erőltetik, amit az első két részben, és bár nem beszélhetünk arról, hogy árkád játékot hoztak volna létre, azért erősen errefelé vették az irányt. Nincs már gumikopás, sem üzemanyagfogyás, a kiállásokról nem is beszélve.
Habár mindezek nélkül is van élet, a leegyszerűsített játékmenet általában nem szül jó vért, főleg nem a PC-s világban, de elég sok konzolos is hasonlóan gondolkodik. Oké, remek dolog, hogy kontrollerrel is lehet nagyokat menni, az viszont elég röhejes, hogy csakis kilinccsel előre. Hozzá kell tenni, előzetesünkben azt írtuk, ez élvezetes dolog, de még a minimális hitelességet is megöli, hogy míg ellenfeleink tartják az ívet, mi folyamatosan driftelünk. Sejthető hát, hogy maga a járművek beállítása sem a bonyolultabb irányban változott, de ez talán nem olyan nagy baj, hiszen a játékosok jelentős része nem gépészmérnök.
Tömegjelenetek
Kis túlzással szinte óránként jönnek az újabb és újabb többjátékos megmérettetések, amik garantálják, hogy a szerverek tele legyenek élettel. Nagyon jó például az, amelyikben három körünk van a legjobb időt elérni, és ha ez megtörtént, onnantól kezdve a többiek a mi szellemautónkat üldözik. Az akár 24 fős futamok tisztaságát a tevékenységek pontozásával igyekeznek a fejlesztők megoldani, vagyis ha valaki betartja a szabályokat, szépen lépked felfelé, míg az íveket levágó lökdösődők egyre lejjebb csúsznak.
Vegyük, ne vegyük?
Ellentmondásos játék lett a Project Cars 3, mert egyértelműen feláldozza az előző két rész rajongóit, ugyanakkor mégis van benne valami, amivel meg tudja szerettetni magát ezzel a kilinccsel előre autózós mivoltával. Csakhogy - és ezen a ponton jelentőségteljesen tartsuk fel magunk elé a mutatóujjunkat - grafikailag semmiféle fejlődést nem lehet felfedezni, ennek ellenére egy közepesnél lényegesen erősebb PC-n bizony rendesen beesik az fps, amint elered az eső. Az autók szépek, mi több, gyönyörűek, a hangjuk nagyszerű, a belső nézet varázslatos, de a környezet olykor annyira elnagyoltnak tűnik, mintha gyakornokok pattintották volna össze a kávészünetben.
Bár reménykedtem benne, hogy valamit csiszolgatnak a mesterséges intelligencián, továbbra is az a helyzet, hogy gépi ellenfeleink szívfájdalom nélkül nekünk jönnek, mert tartani akarják az ívet. És talán ezzel még együtt is lehetne élni, ha nem éreznénk úgy, hogy mi egy nyamvadt gumicsónakkal vagyunk, ők meg valóban 1,3 tonnás versenygépekben hasítanak. Elég egy kis pöccintés, és máris úgy pörgünk, mint a vurstli legendás lánchintája, ellenben ha mi szeretnénk őket kibillenteni, szélvédőre csapódott rózsabogár módjára pattanunk le.
Az egyes kihívások nehézségét pedig távolról sem nevezhetnénk koherensnek, mert akadnak versenyek, amelyeknél azt gondoljuk, hogy feljebb kellene tolnunk a nehézséget, míg máskor éppen ennek az ellenkezőjét. Mintha véletlenszerűen dőlne el, hogy mennyire vágjuk kemény fába a fejszénket. Aztán ott van a kanyarok levágásáért járó büntetés intézménye. Azzal bizonyára senki nem vitatkozik, hogy jogos a megrovás, ha ezt a többiek rovására követjük el, de az egyszerűen nevetséges, amikor elszámoljuk a féktávot, lecsúszunk a kanyarív külső ívén, majd amikor visszaevickélünk, ugyanazt a gázelvételes büntit kapjuk, mintha valóban durván szabálytalankodtunk volna.
Összegzésként tehát elmondható, hogy aki az előző két résszel valamiért nem találkozott, annak egészen érdekes lehet, amit most hozott össze a Slightly Mad Studios, ugyanakkor bárki más, akinek nem ismeretlen a brand, lehet, hogy jobb, ha békén hagyja a játékot addig, amíg nem lesz drágább egy átlagos szombat este elszórakozott pénzmennyiségénél.
