Megkockáztatom, hogy a The Last of Us: Left Behind óta a Prey: Mooncrash a legjobb önálló DLC. Az Arkane-nek sikerült rendbe tennie azokat a hibákat, amelyek miatt bele tudtunk kötni a Preybe, és még izgalmasabbá varázsolnia azokat a részeket, amelyek miatt pedig imádtuk az alapjátékot. A Mooncrash nem rág mindent a szádba, feltételezi, hogy játszottál az alapjátékkal, és van fogalmad a különböző kütyük és fegyverek működéséről (persze egy rövid tutoriallal azért felfrissíthetjük a tudásunkat), úgyhogy akinek az valamiért kimaradt, egyébként is nagyon gyorsan húzzon el, és játssza végig, mert zseni a cucc.
Játék az élet
Ezúttal az lesz a feladatunk, hogy megszökjünk egy holdbázisról. Pontosabban egy szimulációból, méghozzá nem is egy, hanem rögtön öt különböző karakterrel. Ahogy egyre nagyobb részét fedezzük fel a bázisnak, úgy bukkanunk rá ezekre a túlélőkre, illetve menekülési útvonalakra. Ha valaki meghal, vagy sikerül elmenekülnie, akkor folytathatjuk ugyanezt a szimulációt, vagy resetelhetjük - ezen a ponton minden megváltozik. Az újraindítás után a pálya marad, de az ellenfelek típusa, helyzete, a loot, a titkos átjárók, szóval szinte minden átalakul, és egy totálisan új élmény fogad bennünket, ami egészen mást követel meg tőlünk. A végcél az, hogy ugyanabban a szimulációban kivigyük az összes túlélőt élve.
A harmadik nekifutás közben világosodtam meg, és felfedeztem a Mooncrash zsenialitását: ahogy telik az idő, úgy korrumpálódik a szimuláció, ami így folyamatosan egyre nehezedik, sőt egy idő után ki is dob magából. Magas szinten már egy egyszerű mimic is képes egy pillanat alatt szétcincálni, ezért nem lehet tökölni, haladni kell, különben a harmadik szereplőnek már játszhatatlanul nehéz lesz a szimuláció. Ugyanakkor meg aki rohan, az nem vesz észre minden lootot, óvatlanabbul áll bele a harcokba, több sérülést szenved el, és még sorolhatnám.
Kis halál
Minden túlélőnknek van egy saját története, amely kifejezetten érdekes személyiségekké teszi őket egyedi képességeiken felül, továbbá jár még egy szimuláción kívüli sztori, amely ha nem is erős, azért dob valamicskét a játékmeneten. Miközben a pálya folyamatosan változik, két dolog állandó: a sarok mögött ólálkodó, hamutálnak álcázott mimic (Hová tűnt? Az előbb még itt volt.) és a halál. Ebben a játékban hullanak a szereplők, mint a legyek, de ez természetes. Minden nekifutás után okosabb leszel, fejlődik egy kicsit a karaktered, és talán olyan tervrajzokat is sikerül kihoznod, amelyeknek hasznát veszed majd a későbbiekben.
A Mooncrashben a legapróbb döntésnek is jelentősége van. Minden egyes kilőtt golyó, minden egyes elpazarolt másodperc, minden rosszul megválasztott menekülési útvonal következő karaktered túlélési esélyeit csökkenti. Folyamatosan pengeélen kell táncolnod, és a lehető legkevesebb erőforrást felélned, hogy maradjon esélyed a többi túlélővel is a kijutásra. Előre kell tervezned, mert ha valamit elfelejtesz a korai szakaszban, a végén már nem biztos, hogy meg tudod csinálni. Nagyon meglepődnék, ha az Arkane következő játékában, meg úgy egyáltalán a műfaj jövőbeli képviselőiben nem bukkannának fel újra ezek az elemek, amelyeknek köszönhetően tényleg a végtelenségig újrajátszható az egész kaland.
