Bizonyára többeknek ismerős a cím, kezdhetném azzal, hogy Poszeidón a görög mitológia szerint a tengerek istene volt (ez a filmben is elhangzik, de itt meg is áll a történelemóra), és azok is jól emlékeznek, akik szerint már volt egy hasonló című mozi. The Poseidon Adventure címmel 1972-ben mutatták be azt a Ronald Neame rendezte alapművet, amelyre a 2006-os feldolgozás is épül.
Gyakorlatilag a helyszínen (óceán, hajó) és a legfontosabb történéseken (szökőár, borulás, menekülés) kívül semmit nem hagytak meg, ám a hiányt nem is pótolták. Olyan, mintha nem is lenne történeti szál, s a filmnek nem lenne se füle, se farka. Pár perces felvezetés után rögtön a mélyvízbe dob minket a rendező Wolfgang Petersen (korábbi filmjei: Trója, Viharzóna, stb.), s egészen a végéig gyönyörű látvánnyal és akciódús jelenetekkel kápráztat el. Mai szemmel nézve mégse tűnik túlzottan hiányosnak az egész, hiszen az életért folyó küzdelem kellős közepén igen furán jönne ki, ha két idegen hirtelen egymásba szeretne, márpedig a csöpögős szerelmi szálon kívül mást nem nagyon lehet elképzelni, ami jobban rontotta volna a film színvonalát.
Szóval megtörténik a baj, a hajót óriási víztömeg csapja oldalba, aminek következtében az felborul. Ennek gyakorlatilag semmi előzménye, később sem magyarázzák meg, miért történhetett, egyszerűen ez van. Az eleinte nagy számú túlélőtáborból főszereplőink kiválnak, és elhatározzák, hogy ők nem várják tétlenül, amíg megérkezik a segítség, inkább elindulnak a felszín felé. Van a csapatban mérnök, nyugalmazott tengertiszt, és néhány átlagembernek feltüntetett, kevésbé átlagos figura.
A szereplők színészi játékával nagy gond nincs, rémüldözni mindenki tud, főleg annak fényében , hogy a forgatás során legtöbbször valóban veszélyes és frusztráló körülmények között kellett helytállni a színészeknek. Az egyik kissrác igazán meggyőző volt ezen a téren, csak sajnos ezt a magyar hangja - amely mellesleg igencsak egy lányéra hajaz - kevésbé tudta visszaadni. Az elején még a Black Eyed Peas énekesnője, Fergie is feltűnik, aki nagyjából most először szólal meg az éneklésen kívül. Persze attól még énekesnőt alakít, de most bebizonyította, hogy némileg átszabott arca ellenére képes érzelmeket kifejezni, sőt, sírni is. Na jó, az még annyira nem megy...
Érdekes, de a látványeffektek néhány apróságtól eltekintve igazán jól szolgálják a filmet. Azért érdekes, mert pont ott használják túlzottan a trükköket, ahol nem kellett volna: a legelején. Később aztán a látvány néhol szinte egészen sokkolóvá válik, de a szorongáskeltés, a szereplők helyzetének átélése kapta a legnagyobb szerepet. Nagyon ritkán fordul csak elő, hogy ezt túlzásba viszik valamilyen várakoztatással, vagy helytelen döntéssel, ami miatt feleslegesen bepánikol a csapat.
Nem több ez tehát egy látványos, gyakorlatilag történet nélküli katasztrófafilmnél, amiben nulla jellemfejlődéssel, érzelemkitörések nélküli szereplőkkel, viszonylag nyugisan folynak az események - kell ennél több? A mai nézőközönség túlnyomó részére nem. A nyugalmat érdemes fenntartásokkal kezelni, itt most inkább arra gondolok, hogy látszólag nem nagyon viseli meg a szereplőket a több tucat hulla egy rakáson, esetleg az egyik társuk elvesztése, sőt, néhol a halált is vonakodás nélkül bevállalnák a többiekért. Ez nagyon becsülendő, de akkor minek indult egyáltalán útnak? :) Mindenesetre a filmet szabad szívvel ajánlom a műfaj kedvelőinek, de ez tipikusan olyan alkotás, amely randi helyett inkább szakításhoz megfelelő.
Értékelés: 85%
