Szóval vannak azok a feldolgozáslemezek, amikor a megasztárosok és társaik feléneklik a nagy tuti slágereket a karaoke alapra – amiket aztán elég csak benyomni a művház magnójába, és nem csalódik a tisztelt publikum –, aztán vannak olyanok, mint például Peter Gabrielé. Mint ez. Ha pisztolyt fognának a fejemhez, hogy most azonnal válasszak, néhány rettenetes másodperc után valószínűleg az utóbbi mellett döntenék, de gondolom, vagyunk ezzel még egy páran, vállaljuk csak emelt fővel.
A Scratch My Back egyébként projektként is érdekes: hősünk nyolc év (!) hallgatás után néhány személyes kedvencének egy-egy számát dolgozta fel, míg a néhány hónap múlva esedékes I’ll Scratch Yours (a két lemez címét ugye nem is volt nehéz összeilleszteni) albumon a kiválasztottak viszonozhatják a kedves szívességet, és a maguk szája íze szerint interpretálhatják a mostanában megint jedi-mikulás stílben nyomuló popisten örökzöldjeit. Arra talán szintén érdemes várni, mert David Bowie, Paul Simon, Neil Young, Regina Spektor vagy épp a Radiohead előadásában egy Peter Gabriel-klasszikus ugyanilyen érdekes lehet.
Mondjuk az „érdekes” talán nem a legjobb szó. Az album szándékoltan minimalista, nincs gitár, nincs dob, nyoma sincs a megszokott, tökéletesre csiszolt elektronikus bűvészkedésnek. Csendes és egyszerű anyagnak tűnik, pedig nem az, de nem ám. Ellenpélda: bármennyire szeretem Chris Cornellt, svédországi unplugged koncertlemeze totál hakni, valami olyasmi, amit egy ilyen hangú fazon egy szál gitárral tényleg bármikor leteker, szétcsapva, másnaposan, töltőre dugva is. Itt azonban másról van szó: az énekhang ugye... jó, az szubjektív, hogy kinek melyik a jobb (PG > all), a zene pedig akusztikus gitár helyett nagyzenekarra épül (Bob Ezrin szoros segedelmével), de az összhatás sokkal személyesebb, sokkal intenzívebb, sokkal több figyelmet kíván, de sokkal többet is ad. Fontosabbá válik a szöveg, fontosabbá válik a dallam, emiatt sikerül újból rácsodálkozni még egy ezerszer hallott, David Bowie-féle Heroesra is. És mégis, milyen hálátlan egy dög az ember... nem lehetne inkább kicsit előrehozni a következő stúdióalbumot?
1. "Heroes" David Bowie 4:10
2. "The Boy in the Bubble" Paul Simon 4:28
3. "Mirrorball" Elbow 4:48
4. "Flume" Bon Iver 3:01
5. "Listening Wind" Talking Heads 4:23
6. "The Power of the Heart" Lou Reed 5:52
7. "My Body Is a Cage" Arcade Fire 6:13
8. "The Book of Love" The Magnetic Fields 3:53
9. "I Think It's Going to Rain Today" Randy Newman 2:34
10. "Après moi" Regina Spektor 5:13
11. "Philadelphia" Neil Young 3:46
12. "Street Spirit (Fade Out)" Radiohead 5:06
