Zsigerből tudjuk, hogy mit kezdjünk egy rekesz potyasörrel, egy doboznyi ingyen gumicukorral és egy lábasnyi hurkalével, amit a szomszéd adott be csak úgy. A malátát felszürcsöljük, az elhasznált abroncsokból készülő ízesített és színezett rugacsokat elrágcsáljuk, a sertéstermékből kifolyt, enyhén megdermedt zsiradékot pedig leginkább kenyérre kenve, napon érlelt jóféle koviubival elmajszoljuk. És mit kezdjünk egy olyan játékkal, amiért még annyit sem kell fizetni, mint egy mélyről jövő böffentésért? Hát igen, ez fogas kérdés…
Ajándék lónak…
Ami ingyért van, az befér a lakásba – még akkor is, ha a zsúfoltságtól úgy dudorodnak a falak, mint Döbrögi nagyságos úr farpofái. Valahogy így vagyunk ezzel játékosfronton is; azonnal szedjük a grátisz programokat, de már nincs hova férnie az adatoknak. Most akkor töröljek le egy évadot a Szívek szállodája sorozatból, hogy felférjen a tyutyerka? És ha ez is csak egy összerottyantott, nesze semmi, fogd meg jól alkotás lesz?
Joggal sopánkodhatnánk így, hiszen rengetegszer fürödtem már be jómagam is olyan ingyenes címekkel, amikért még a gép áramfogyasztását is sajnáltam, vagy éppenséggel igen kívánatosnak ígérkezett, de csak akkor nyújtott volna valódi élményt, ha a kisebb tranzakciókért fizetek. Szinte kibuggyanni kívánkozik a számon pár név, de ez most nem az elszámoltatás ideje – aki meg beleszaladt már ilyenbe, az úgy is tudja, hogy mire célzok. Hála a készítőknek, a Path of Exile nem holmi zsákbamacska, amit félve kellene kihúzni a világháló puttonyából. Már önmagában az is jó jel, hogy a maroknyi új-zélandi fejlesztőcsapatban mindenki megszállott játékos, így tudják, hogy mitől döglik a légy, valamint az indulás előtt volt egy hosszas nyílt béta, amiből bárki láthatta, hogy mégis mit enged majd fel a gépére.
…gyönyörűek a fogai!
Máris kicsit jobban felül az ember a székében, és fura, enyhe bizsergés kezdi csiklandozni a pociját, ha egyes szakorgánumok olyan mondatokkal dobálóznak, miszerint a „Path of Exile a Diablo 2 igazi folytatása, amire mindenki várt”. Stílusát tekintve így adott, hogy szintén egy kaszabolós online akció-RPG-ről van szó, amiben a szerepjátékos-elemek csak csínján képviseltetik magukat. A sztori sekélyebb, mint a nagy elődé, de nem is ezért lehet benne mélyre elmerülni. Választott hősünket Wraeclast földjére száműzték, itt kell majd tovább élnünk gondtalan életünket. Gondtalan? Még mit nem! Miközben egyre jobban megismerkedünk a helyiekkel és velük együtt a problémáikkal, rá kell jönnünk, hogy ez a hely körülbelül kétarasznyira van a pokol bejáratától. Viszont ha ennyire tetszetős helyen fekszik az örök kárhozat kapuja, akkor lehet, hogy a hétvégén elsátrazgatok majd ott.
Nagyon szépre sikeredett a játék, ahogy az a képeken is látszik. Alkotói egy komorabb, sötétebb képi világot skicceltek fel, ami valóban továbbviszi látványban az ördög második eljövetelének atmoszféráját. Nem mondom, hogy nem láttam már szebbet ebben a mezőnyben, de nagyon bele tud ringatni a hangulatba. Megfordulunk, majd zöldellő erdőkben, dohos barlangokban és tengerpartokon, összesen három akton keresztül visz az utunk. Kár, hogy ezeken a tájakon annyi rosszarcú bestia van, mint a régi körúton az elpottyantott lószar. De ha nem így lenne, akkor egy pelyhes szőrű vitézzel szökellnénk végig a térségen, az meg elég érdekesen nézne ki, és kimondottan az emberiség elleni vétek lenne. Már csak azért is, mert van kivel és hova fejlődni.
Ó, testvér, merre visz az utad?
Alapjáraton hat karakter közül választhatunk. Van igazi barbár fazon, vadász és varázsló, de olyanra is bökhetünk, aki kicsit hibridebb forma, mint például a Templar, aki nem csupán az erejére támaszkodik, hanem vérbeli harci mágus. A fennmaradó két muksó a Dualist, aki egy kiköpött virtuóz és van Shadow, a fürge kis gyilkológép. A későbbiekben egy csajszi is csatlakozik hetedikként a díszes kompániához (róla bővebben a dobozban). Ő az igazán kevert egyéniség, ugyanis az alapbrigád főbb erősségeivel hódít a harcmezőkön. Személyes kedvencem Marauder, a barbár buldózer, de a többi figurával is kellemesen el tudtam bohóckodni, főleg úgy, hogy szó szerint ezerféleképpen alakíthattam őket.
Olyan passzív képességfát rügyeztettek a fejlesztők, hogy csodájára járhatnának azok, akik hasonszőrű játékokban utaznak. A pókhálószerű szerkezeten mindegyik osztály megtalálható, csak máshonnan indulnak, viszont innentől kezdve csak rajtunk múlik, hogy milyen irányba fejlesztjük obsitosunkat; órákig el lehet itt bíbelődni a több száz talentum között.
Aktív tulajdonságainkat, mágikus képességeinket az ellenfelekből és küldetésekből kapott drágakövek adják, amiket a felszereléseinkbe tehetünk, és használatuk közben ezek is fejlődnek. Egy holmiba több eltérő vagy azonos tulajdonságú kövecskét is begyömöszölhetünk – attól függően, hogy hány foglalatosak –, így lehetőséget kapunk arra, hogy változtassunk egy adott varázslat tulajdonságán. Frankó kis halálos tűzijátékokat tudunk kreálni, azt elhihetitek.
Ami még csöppet eltér az egyívású alkotásoktól, az a fizetőeszközök használata. A Path of Exile-ben ugyanis nincs aranytallér. Az egész adok-veszek, valamint a piacozás egy gigantikus csereberére hasonlít, ahol a craft-alapanyagokkal tudunk kereskedni a többi játékossal együtt. Ez eleinte fura volt nekem, de aztán felettébb megkedveltem, hogy nem halmokban álló aranykupacokból kell gazdálkodnom.
A puding meg az evés!
Első nekiugráskor azt vettem észre, hogy már picivel az indulás után komoly kihívások elé néz a játékos. Normál fokozaton többször is elhasaltam rögtön az elején, így egyelőre nem merek belefogni egy hardcore táncba, ahol ha elpatkolsz, akkor jószerével ugrott a karaktered és a nála lévő cuccok. Szóval csak óvatosan! Persze többedmagunkkal is nyomhatjuk – egyszerre összesen hatan kooperálhatunk –, de ilyenkor egyenes arányosan az ellenfelek is felszívják magukat.
Remek móka, akár egyedül, akár bandába tömörülve futtatjuk a merész vállalkozást, és ami a legszebb az egészben, hogy ingyenessége ellenére senki nem szenved hátrányt azokkal szemben, akik fizetnek a különböző extra szolgáltatásokért, ugyanis azok semmilyen módon nem befolyásolják a játékmenetet, az előrehaladást vagy a PvP csatákat. Csupán kényelmesebbé és csinosíthatóbbá teszik az alkotást.
A végére már csak az az apró dolog mászott bele a gondolatomba, hogy ezek után minek fizessek teljes árat egy játékért, hiszen jelen címnél is remekül szuperál a minitranzakció, amiből minőségi cuccot tudtak letenni az asztalra, ráadásul kéthetente egy kisebb, négyhavonta pedig egy nagyobb frissítést ígérnek a fejlesztők, így jócskán kitolódik a szavatossága. Lehet, hogy tényleg ebbe az irányba halad majd az egész piac.
