A korai előzetesek alapján a lehető legkisebb mértékben sem tűnt érdekes játéknak az Outriders. Aztán megérkezett a bárki számára elérhető ingyenes demó, és egyre többen kezdtek el érdeklődni iránta. Már önmagában ez a döntés is abszolút megsüvegelendő, 2021-ben elképesztően ritka, hogy egy stúdió használja az egykor teljesen hétköznapinak tartott demók lehetőségét. A People Can Fly és a Square Enix viszont úgy határozott, meglépik ezt, és teljesen egyértelmű, hogy bejött a húzásuk.
A demó azonban csak az Outriders kis szeletét mutatta be, ettől még lehetett volna a végeredmény kiváló vagy pocsék is. Lássuk, mire volt képes az a lengyel fejlesztőcsapat, amelynek korábban a Painkillert, az első Gears of War PC-s portját, és a Bulletstormot köszönhettük, valamint közreműködtek a Gears of War: Judgmentben és a Fortnite: Save the Worldben is.
Az emberiség új otthona
Kezdjük az alapokkal: az Outriders egy külső nézetes kooperatív akció-szerepjáték, amire mostanában talán leginkább a looter shooter bélyeget szokás rásütni. Vannak valóban elemei, amik erre a zsánerre erősítenek rá, de sok olyan húzással is találkozhatunk benne, amelyek képesek némi egyediséget kölcsönözni a People Can Fly munkájának. Rögtön ilyen a történet.
Az Outriders sztorija ugyanis nem csak a háttérben meghúzódó alibiszintű valami, mint oly sok hasonszőrű cím esetében. Sőt, a játék teljesen élvezhető és értékelhető kizárólag single player élményként is úgy, hogy lenyomjuk az összes küldetést, majd az endgame tartalmakkal nem is foglalkozunk, csak hátradőlünk, mondván pont került a történet végére, befejeztük. Ez elvileg nagyjából 15 órát ölel fel, de ha folyamatosan a maximális nehézségi fokon játszunk (erről majd később bővebben is esik szó), akkor ennek több mint a duplájával érdemes számolni, nekem például 37 óra után kezdett el pörögni a stáblista.
A játék egy nem túl vidám jövőbe kalauzol bennünket, amelyben az emberiségnek sikerül olyan mértékben taccsra tennie a Földet, hogy új otthon után kell néznünk. A kiszemelt planéta az Enoch bolygó, ahol elvileg paradicsomi körülmények várnak bennünket, de landolás után hamar rá kell döbbennünk, hogy a pokoli találóbb jelző. Enoch, vagyis magyarul Énok egyébként egy, jobban mondva két bibliai szereplő: egyrészt a zsidó és keresztény hagyomány szerint Noé egyik leszármazottját hívták így, másfelől pedig ez volt a neve Káin gyermekének is. De most térjünk inkább vissza egy könyörtelen égi jelenséghez, az anomáliához.
Hősünk saját bőrén tapasztalja meg az anomália, vagyis egy furcsa természetfeletti energiavihar erejét. Az anomália a legtöbb telepest pillanatok alatt elporlasztja, a szerencsés(?) kevesekből viszont gyakorlatilag halhatatlan, emberfeletti képességekkel bíró szuperlényeket kreál. Mi is pontosan így járunk, a prológus lepörgetése után pedig ki kell választanunk, milyen mutációkat indított el testünkben az anomália, milyen erőknek parancsolunk, vagyis mely karakterosztályba sorolható a korábban minimálisan testreszabott női vagy férfi karakterünk a játék négy kasztjából.
A teleportálgató, villámgyors Trickstert azoknak érdemes kipróbálniuk, akik a szerepjátékokban a zsiványok szerelmesei, a Technomancer távolból lehet halálos, és remekül támogatja a társakat, a Pyromancer nem túl meglepő módon az ellenfelek hamuvá égetéséért felel, a Devastator pedig egyértelműen a tankok megfelelője - utóbbi csoport most épp eléggé sanyarú sorsot érdemelt ki, mivel alacsony átlagsebzésük miatt előszeretettel rugdossák ki őket az endgame tartalmakat ostromló kalandorok a csapatokból. Mind a négy kaszt eltérő módokon, de saját magát gyógyítja, nincs klasszikus healer szerep, így bármilyen formációban működőképes a coop.
Küldetések hosszú sora
Az Outriders játékelemeinek nagyja teljesen világosan innen-onnan van kölcsönvéve: a fedezékrendszer és a gunplay a Gears of Wars szériát idézi (mindkettőben messze a Microsoft sikersorozata mögött áll) az inventory felépítése pedig csak akkor lenne még világosabban Destiny-nyúlás, ha egy Bungie logó is virítana valamelyik sarokban. A játék dinamikája viszont tejesen egyedi, és ez mindenképp pozitívumnak írható fel. Ha a hangokat is lopták valahonnan, akkor a forrás csak és kizárólag egy kiselejtezett keverőstúdiós PC lomtára lehetett, mivel a fegyverhangok is szörnyűek, a térképen való scrollozáshoz pedig sikerült beállítani egy olyan effektet, ami hallatára minden jóérzésű ember azonnal forró ólmot önt inkább a saját fülébe. Ne szaladjunk azért ennyire előre, lesz még bőven miért megdorgálni az Outriderst a hangokon kívül is, de előbb inkább osszuk ki azokat a dicséreteket is, amik valóban kijárnak neki.
A sztori felütése kifejezetten izgalmas, és bár a közepe felé kezd laposodni a cselekmény, a lezárás ismét abszolút szórakoztató. Közben nem ártott volna életszerű párbeszédeket is írni, de ettől eltekintve a kampány abszolút kellemes csalódás, főleg a műfajon belül. Külön öröm, hogy hősünk nem egy jófiú, azokon a pontokon, mikor más heroikusabb mesékben a protagonista megkímélné ellenfele életét, ő az első adandó alkalommal golyót repít a két szeme közé. Egy valódi katona, aki villámgyors döntéseket hoz, és sosem rest meghúzni a ravaszt.
Itt is vannak világszerte elszórt feljegyzések, de ezek csak háttérinfók, nem nekünk kell az egész mesét ezekből összeraknunk pár extra, olvasgatással töltendő órával. A mellékszereplők között akadnak végtelenül idegesítő és szerethető figurák is, Jakub Dąbrowski káromkodásai pedig emlékeztetnek bennünket a lengyel és magyar nyelv csodálatos összecsengéseire. Bár érezhető, hogy a People Can Fly csapata nem a kiemelkedő képességű írókról híres, mégis jóval több energiát pakoltak ebbe a sztoriba, mint a vele egy ligában induló játékoktól megszokhattuk. Erre pedig szükség is van, mivel az Outriders sokkal komolyabban épít a lineáris történetvezetésre, mint azt előzetesen gondolhattuk volna.
Pályáról pályára haladunk előre, ahogy nyugat felől egyre inkább keletre utazunk a világtérképen. Az egyes helyszínek között saját, teljesen testreszabható kamionunkkal furikázhatunk. A felfedezhető területek bizonyos pontjain kecsesen a földbe applikálhatjuk lobogónkat (amit szintén úgy pimpelünk, ahogy csak akarunk), később pedig saját zászlóink között van lehetőségünk a gyorsutazásra is, de szigorúan csak egy adott pályán belül. Ha már úgyis a kozmetikai apróságoknál tartunk, akkor ki kell térni arra, hogy ezek egyedül játékbéli teljesítménnyel oldhatók fel. Nincs semmiféle mikrotranzakció, ha valamelyik csicsára fáj a fogunk, akkor bizony meg kell érte dolgoznunk. Így egyúttal valóban eszmei értéket képviselnek ezek a dolgok, mivel tényleges teljesítmény áll mögöttük, másfelől még a látszatát sem érezzük annak, hogy le akarnak húzni bennünket. Különösen a Marvel's Avengers túltolt mikrotranzakciós rendszere mellett nagy pozitívum ez, főleg úgy, hogy mindkét játékot a Square Enix adta ki.
Egészen egyszerűen jó érzés haladni az Outridersben, jó a visszacsatolás, a játékos érzi, hogy megint egy lépéssel közelebb került a végső cél felé, egyre több köd tűnik el a világtérképről, szépen lassan kibontakozik a történet - ugyanez az átmenet figyelhető meg a felszereléseken is, a bénácska kinézetű cuccokat lassan felváltják az egyre menőbb és futurisztikusabb göncök és flinták, melyek egy részére H. R. Giger is elégedetten csettintene. Ezen a téren nagyon sokat tanulhatna a konkurencia a játéktól. Akadnak gyorsan teljesíthető mellékküldetések is, amelyek pályaspecifikus konkrét feladatok, vagy három nagyobb küldetésszál valamelyikébe tagozódnak be: összesen tíz legendás bestiát is le kell terítenünk, tíz marcona gazfickót kell fejlövéssel jutalmazunk, és ugyancsak tíz, régi földi tárgyat kell megszereznünk egy gyűjtőnek.
Akad azonban egy játéktechnikai buktató, amin nincs mit tenni, csak mosolyogni tud az ember: a pályák egytől egyig csőrendszerként épülnek fel, nagyon pici területen mozoghatunk, a környező hatalmas táj csak illúzió. Mégis, aprócska szeletekre van felosztva a játéktér, ezek között pedig az átmenetet csak úgy tudták megoldani töltőképernyő nélkül, hogy nevetséges akadályokat állítanak elénk, melyeken manuálisan kell túljutunk. Magyarul meg kell nyomnunk egy gombot, majd jön egy pár másodperces átvezető, amelyben hősünk átugrik egy nagyjából félméteres hasadékot, átbújik két ág között, vagy felhúzza magát egy mellmagasságú kapaszkodón. Végtelenül ciki megoldás, ami pont azt nem tudja leplezni, amit hivatott lenne: a technikai limitációt.
Olyan nehéz, ahogy te szereted
Az Outriders legcsodásabb egyedi vonása nem más, mint a nehézségi szint manuális skálázása, amelynek köszönhetően tényleg minden pontosan olyan kemény játékmenetet állíthat be magának, ami egyéni ízlésének megfelelő. A kampány során összesen 15 world tier érhető el. Ha sikeresen haladunk akkor egyre közelebb tornásszuk magunkat a következő tier felé, halál esetén viszont veszítünk egy keveset a pontjainkból - feloldott world tiert azonban már nem lehet elveszíteni. A world tier három fontos dolgot határoz meg: az ellenfelek szintjét, a bezsákolható loot szintjét, illetve az utóbbi ritkaságát. Ha tehát mindig az aktuálisan elérhető legmagasabb tieren játszunk, akkor keményebb ellenfelekre számíthatunk, de cserébe a loot is remek lesz. A maximális karakterszint 30, de a páncélok és fegyverek szintezése itt még messze nem áll meg. Sőt, még csak a 15-ös world tier sem jelenti a végjátékot.
A kampány teljesítése után ugyanis megnyílnak a valódi endgame tartalmak, az úgynevezett expedíciók. Ezeknél pedig egy teljesen új tier-rendszer, a challenger tier indul el. Itt is maximum a 15. fokozatig lépdelhetünk el, végül így nyílik majd lehetőségünk akár 50-es szintű, lehetőleg legendás ritkaságú felszerelések megkaparintására is.
Rengeteg apróság van, ami emeli a játékélményt, ilyen például az, hogy fel sem kell vennünk a gyengébb tárgyakat, már a földön széttörhetjük őket, vagy az, ahogy a szabadon módosíthatjuk a cuccainkat. A megfelelő vendornál húzni tudunk a szintjükön és még akár a ritkaságukon is, megnövelhetjük három alapképességüket, váltogathatunk a sorozatlövő és az egy-egy töltényt puttyogtató funkciók között, és extra modokkal láthatjuk el őket. Utóbbiak feloldása kifejezetten érdekes: ha találunk egy olyan fegyvert vagy páncélt, amiben egy új, számunkra még ismeretlen mod van, akkor az adott tárgy széttörése utána ez a mod bekerül a készletünkbe, később bármikor belepakolhatjuk egy másik felszerelésünkbe.
Nem csak a modok tehetik egyedivé a karakterünket és a játékstílusunkat: már a négy karakterosztály között is alapvető különbségek vannak, az viszont mindegyikükre igaz, egyszerre három aktív képességet állíthatunk be számukra, ezeket fogjuk harc közben folyamatosan használni. Ezeket egyrészt a már említett modok is átalakíthatják kicsit, másfelől kapunk egy külön skillfát is, ahol pontokat elosztva passzív extrákat és újabb módosításokat oldhatunk fel. Érdemes elszöszölni a hozzánk leginkább passzoló build okos kiépítésével, mert ez élet és halál között dönthet a csatatéren.
Közepes vagy középszerű?
Az Outriders nem válik etalonná, nem váltja meg a világot, és semmikép sem kimagasló teljesítmény a lengyel fejlesztőgárdától. A pocsék hangokat nem lehet elégszer ekézni, a gunplayre köröket ver nagyon sok más játék, olykor bugyuták a párbeszédek, és külön ki lehetne térni hosszabban is a technikai gondokra. Ezek a technikai parák pedig túlmutatnak a starton. Azon felesleges meglepődni, hogy egy folyamatos online kapcsolatot igénylő játék a megjelenésének napján bukdácsol (különösen úgy, hogy azonnal bekerült a Game Pass kínálatába is, így a hétköznapi vásárlókon túl még egy külön xboxos sereg rontott rá a szerverekre), aki emiatt kap hisztirohamot, az vagy nem érti, miért nem éri meg és soha nem is fogja megérni csak a megjelenés napja miatt extra szerverkapacitást biztosítani, hogy aztán később ezek a szerverek kongjanak az ürességtől, vagy pedig simán csak szeret puffogni - utóbbival sincs persze gond, ha valakinek erre van igénye. Az már egy fokkal kellemetlenebb, hogy például engem Xbox Series X-en még mindig bármikor szó nélkül kivághat a játék a dashboardra, de elvileg úton van a javítás. Nem jöhet elég korán.
Mégis, minden hibája ellenére az Outriders piszkosul szórakoztató tud lenni. A tier-alapú nehézségi rendszer telitalálat, a kasztok egyedi képességei látványosak és okosan felépítettek, a történet összességében kifejezetten jó (ennek értékeléséhez mondjuk nem árt tényleg végigjátszani a játékot), pajtásokkal együtt pedig nyilván minden pozitívum hatványozódik. A teljes élvezeti faktorhoz rá kell érezni arra, hogy a játék mérhetetlen agressziót kíván, folyamatosan nyomulnunk kell előre, a fedezékek pedig igazából talán nem is számunkra készültek, hanem azért, hogy az ellenfelek bújjanak el mögéjük. Nem fog mindenkinek tetszeni az Outriders, de ha valakinél sikerül bekattintani azt a kapcsolót, ami addikciót indít el egy játék irányába (és ehhez nem kell sok időnek eltelnie), akkor könnyen azon kaphatja magát az ember, hogy a kampányban eltöltött 37 óra után sorra darálja le az újabb és újabb expedíciókat, ugrani akar még egy challenger tiert, húzni szeretne egy további szintet a kedvenc puskáján, közben pedig hirtelen reggelbe fordul az éjszaka, és erről csak a redőny között beszűrődő napsugarak miatt szerez tudomást.
Nagy kérdés, milyen hosszú távra tervez a játékkal a Square Enix. Bármennyire is szeretem a Marvel hőseit, nagyon sajnálom, hogy míg Marvel's Avengers kezét teljesen világos, hogy hosszú ideig nem akarja elengedni a kiadó (többek között nyilván annak mikrotranzakciós rendszere miatt), addig az Outriders valószínűleg nem számíthat ilyen bánásmódra. Szerintem ez nagy kár, nekem ugyanis egyáltalán nem lenne ellenemre, ha a jövőben Destiny-szintű contenttengerrel árasztana el az Outriders kapcsán a People Can Fly. Csak akad még mit puskavégre kapni az Enoch bolygón.
