Iszonyú erős év volt a videojáték-ipar szempontjából 1999, olyan alkotások küzdöttek a vásárlók kegyeiért, mint az Age of Empires 2, a Chrono Cross, a Command & Conquer: Tiberian Sun, a Driver, a Dungeon Keeper 2, az Everquest, a Final Fantasy VIII, a FreeSpace 2, a Gran Turismo 2, a Grand Theft Auto 2, a Heroes of Might and Magic 3, a Homeworld, a Jagged Alliance 2, a Legacy of Kain: Soul Reaver, a Medal of Honor, a Planescape Torment, a Quake III Arena, a Rayman 2, a Resident Evil 3: Nemesis, a RollerCoaster Tycoon, a Silent Hill, a The Longest Journey, a Tomb Raider: The Last Revelation, a Tony Hawk's Pro Skater, a Shenmue, a Sid Meier's Alpha Centauri, a SimCity 3000, a System Shock 2, vagy épp az Unreal Tournament. Éppen ezért érdemel elismerést a belga Appeal, amelynek bemutatkozó játék, az Outcast még ebben a sűrű mezőnyben is meg tudta állni a helyét, sőt mi több, azóta sem merült a feledés homályába a párhuzamos dimenzióban játszódó akció-kaland.
De ha egyszer dicsérték a kritikusok és szerették a játékosok is, miért tartott 25 évig elkészíteni a folytatást? - merülhet fel a kérdés. A válasz pofonegyszerű: az Outcast minden erénye (újszerűnek ható játékmenet, kiemelkedő látvány, bombasztikus soundtrack, izgalmas és fordulatos történet) pénzügyileg rosszul teljesített. Ugyan elment belőle 3 év alatt közel félmillió példány, ez távolról sem volt elég az Outcast II: The Lost Paradise címen beharangozott, már a konzolok felé is nyitó folytatás befejezéséhez, és pláne nem a stúdió fenntartásához. Az Appeal becsődölt, a jogokkal pedig a szintén szakadék felé robogó Infogrames/Atari nem tudott semmi érdemlegeset kezdeni. Sokáig rajongói projektek tartották életben az Outcast emlékét, aztán az újra összeállt Appeal előbb elkészítette a remake-et (az Outcast: Second Contact 2017-ben jelent meg a ma már Nacon néven futó Bigben gondozásában), majd 2021 szeptemberében bejelentette a folytatást, amelynek kedvéért a THQ Nordic-kal bútorozott össze.
A messiás
Figyelembe véve a két epizód között eltelt idő hosszát, a fejlesztők arra a logikus felismerésre jutottak, hogy egy közvetlen folytatás elriasztaná azokat a játékosokat, akiknek talán még a szülei sem ismerték egymást, amikor a talan nép körében Ulukaiként, afféle messiásként emlegetett Cutter Slade megmentette az Adelphát és egyúttal a Földet is. Ezért hagyták el még a megjelenés előtt a 2-es számot az Outcast - A New Beginning címéből, valamint indították a sztorit egy alapvetően elcsépeltnek számító, ám jelen esetben abszolút működőképes írói fogással, egy amnéziás főszereplővel.
Az egykori tengerészgyalogosnak fogalma sincs tehát, hogy miért hozták a yodok, a talanok istenei a paradicsomi szépségű idegen bolygóra, nem őriz összefüggő emlékeket arról, hogyan vált a helyiek legendáiban továbbélő hőssé számtalan ciklussal ezelőtt, csupán azt tudja, hogy van egy lánya, akinek szüksége van rá, ezért mindenáron haza szeretne jutni. Mielőtt azonban ezt megtehetné, másodjára is meg kell mentenie az Adelphát, méghozzá olyan megszállóktól, akik harci robotokkal és drónokkal tartják sakkban a jóval fejletlenebb őslakosokat, és attól sem riadnak vissza, hogy akár városokat romboljanak porig. Ebből fakadóan elég szembeötlő a hasonlóság a folytatás cselekménye és az Avatar között, de ezt aligha róhatjuk fel az alkotóknak, amikor hajdanán zokszó nélkül elfogadtuk, hogy az első rész egyebek mellett a Csillagkapuból merített inspirációt.
A harcos
Kezdettől fogva világos, hogy a diplomácia nem opció, ezt Slade a saját bőrén tapasztalja meg, ezért más választása nem lévén fegyvert fog. Elsőre úgy tűnhet, hogy a fegyverarzenál kiábrándítóan szegényes, ám a látszat meglehetősen csalóka, mivel egy szempillantás alatt géppisztollyá alakíthatunk egy stukkert, vagy kézi aknavetővé egy rohampuskát a játék során megszerzett modulokat felhasználva.
A sorozatlövéstől az automatikus célkövetésen és a hatékonyabb hűtésen át a robbanó lövedékekig terjed a választék, mi több, még olyan opció is létezik, hogy Ulukai minden likvidált ellenfél után visszanyerjen valamennyit az elvesztett életerejéből. Ráadásul ha további slotokat is megnyitunk, akkor egyszerre több hatás érvényesülhet az ellenség legnagyobb bánatára. A lőszert helyettesítő zöld és piros kristályokból elég sokat találunk a természetben (a szkenner segít beazonosítani mindent, ami felszedhető vagy lelövendő) ahhoz, hogy ne kelljen túlzottan aggódnunk az utánpótlás miatt, ráadásul a megsemmisített robotok és az puskavégre kapott ragadozók is dobnak valamennyi lootot.
Ezekből és a küldetésekért kapott jutalmakból bővíthetjük a tár és a szütyőnk kapacitását, illetve fejleszthetjük tovább a csuklóra erősíthető energiapajzsot, valamint a szárnyas ruhával kombinált jetpacket. Míg az előbb a nyilvánvaló önvédelmi funkción felül a közelharc egyetlen eszköze is, addig az utóbbi a játék egyik legszórakoztatóbb eleme. Már néhány fejlesztés után azon kapjuk magunkat, hogy kis túlzással Rocketeer (vagy a fiatalabb kedvéért Vasember) módjára röpködünk és vitorlázunk, amitől a felfedezés lényegesen gördülékenyebben halad, mintha gyalogosan kellene bejárnunk a játéktér mind a 64 négyzetkilométerét. Sokszor inkább alacsonyan suhanva száguldottam a célom felé ahelyett, hogy a teleportkapuként szolgáló daokák valamelyikét használtam volna gyorsutazásra. Ráadásul jó néhány opcionális feladat és aktivitás teljesítéséhez is nélkülözhetetlen, hogy rendelkezzünk az imént említett képességekkel.
Az értékes zsákmány - ami egyaránt lehet extra életerő vagy a fejlesztéshez szükséges erőforrás - egyébként arra ösztönöz, hogy ne hagyjuk ki ezeket a lehetőségeket, ha épp útba esnek. Márpedig rengeteget fogunk ide-oda utazni egyik régióból a másikba (van dzsungel, sivatag, lápvidék, hóval borított terület, vagyis minden, ami csak elvárható), mivel a megszállók legyőzéséhez nem elég lerohanni a helyőrségeiket, megtámadni a konvojaikat, a talan népet is egyesítenünk kell. És ez több munkával jár, mint gondolnátok.
A melós
Ahhoz, hogy elnyerjük minden város támogatását, foglalkoznunk kell a lakók ügyes-bajos dolgaival: van, ahol a szüretelés ütközik nehézségekbe, máshol a halászat körül csoportosulnak a gondok, vagy épp egy létfontosságú fesztivál megszervezéséhez kell a segítségünk. Ezek tálalása egyébként kimondottan vicces. Nem állítom, hogy mindenkinek be fog jönni az Outcast - A New Beginning humora, de akinek találkozik az ízlésével, az biztosan nem ugorja majd át a dialógusokat, mert attól fél, hogy esetleg lemarad egy poénról. Egyébként bármelyik talannal szóba lehet állni, hogy egy tárcsás dialógusrendszerben különféle témákról kérjük ki akár a névtelen NPC-k véleményét is. Hamar rájövünk azonban, hogy mindegy, milyen színes és szépen csillogó csomagolópapírba burkolják a küldetéseket, a legtöbb a videojátékok hőskorát idézi:
- Hozz ebből ennyit,
- majd ölj meg amabból annyit,
- végezetül kísérj el valakit vagy valamit A-ból B-be!
Ráadásul sikerült ezeket úgy összefűzni, hogy ha az egyik talannak kell valami, akkor azt többnyire egy másik talantól tudjuk megszerezni, aki csak azzal a feltétellel válik meg tőle, hogy előtte teljesítjük az ő kérését, de ehhez át kell szelnünk a fél kontinenst és további szívességeket kell kipipálnunk. Szóval senki se lepődjön meg, hogy miközben még mindig az első város támogatását próbálja megszerezni, már feltérképezte a játéktér nagy részét.
Ehhez vegyük még hozzá, hogy egyes küldetések várakozásra kényszerítenek (időbe telik, amíg kikel egy lény a tojásából, vagy egy másikat betanítanak egy specifikus feladatra és így tovább), szóval jobb, ha lefoglaljuk magunkat valami mással. Igen ám de missziót nem úgy választunk, hogy csak rábökünk a menüben valamelyikre, hanem elő kell hívunk a térképet, ott kiválasztanunk valamelyik települést, utána a hozzá kapcsolódó küldetéseket áttúrva elkezdhetjük követni azt, amelyikben épp haladhatunk. Ennek a szükségesnél sokkal bonyolultabb megoldásnak egyetlen előnye van, világosan látjuk az összefüggéseket.
Rajongók előnyben
Meggyőződésem, hogy aki annak idején örömét lelte az első részben, azt most is pillanatok alatt beszippantja az Adelpha egzotikus szépsége, és elégedetten konstatálja majd, hogy sok minden olyan, mint 1999-ben - néhány kivételt leszámítva a talanok változatlanul romlatlanok és szeretni valóak, a végtelenül szarkasztikus Cutter Slade továbbra is a megsemmisítő erejű egysorosok koronázatlan királya, a szimfonikus zene pedig még mindig világbajnok. Az sem elhanyagolható tény, hogy a lore jelentősen kibővült (az újoncoknak gombnyomásra aktiválható szómagyarázat nyújt fogódzót), és végre a talanok és gyerekek is megmutatják magukat, mi több, kiemelt szerepet játszanak a történetben.
Aki ellenben még sosem járt az Adelphán, az érzelmi kapocs hiányában valószínűleg kevésbé lesz elnéző a nagy számban újrahasznosított karaktermodellek, a tökéletlen ajakszinkron, vagy a néhol lassan betöltődő textúrák láttán, a korábban már említett, egy kaptafára készült küldetésekről nem is beszélve. De ha jól tűri a monotonitást, kuriózumként tekint a fura dizájneri döntésekre, és felfedezne egy valóban különleges régi-új világot, akkor nem tesz rossz twon-hára az Outcast - A New Beginninggel.
