Ma, amikor minden második indie játék pixelgrafikával vagy direkt szűkre vett színsémával próbálja manipulálni a bennünk élő nosztalgiát, igazán ritka az a program, amelyik a felszín alatt is mer kicsit régies lenni. Pontosítok: igen ritka az ilyen játék, amely ennek ellenére is kiválóvá tud válni. Az Octopath Traveler viszont e kivételek közé tartozik; akkor is nyilvánvaló lenne, hogy a Final Fantasy VI és a Chrono Trigger iskolájának késői követője, ha dizájnerei ezt nem nyilatkozták volna le megannyi alkalommal.
Nyolc kicsi kalandor
A furcsa cím őszintén írja le az Octopath Traveler eseményeit: nyolc, ilyen vagy olyan okból kifolyólag utazásra induló figura meséjét követhetjük nyomon Orsterra világában. A nyolc hős útja eleinte egymástól teljesen függetlenül zajlik, és bár a későbbi fejezetekben legalább földrajzilag összetalálkoznak, sosem válik történeteikből egy lendületes, minden karaktert megmozgató, egységes sztori.
Bár hőseink mind érdekes és szimpatikus figurák, és öt-hat óra után összeállíthatunk belőlük négyfős társaságokat, hogy együtt utazzanak és harcoljanak, sosem lesz belőlük igazi csapat. Alig néhány rövid jelenetet kapunk, amelyben karaktereink elbeszélgetnek egymással, és általában ezek sem a tényleg fontos eseményekről, egymás életéről vagy érzelmeiről szólnak, hanem valami huszadrangú dologról. Számomra ez volt a játék legnagyobb hibája; a magam részéről igencsak élveztem volna, ha Ophilia és Therion elbeszélgettek volna a moralitásról, ha Primrose és H'aanit megosztották volna egymással radikálisan eltérő életük tapasztalatait.
Merthogy a nyolc karakter nagyszerű és szimpatikus figura, és mindegyik annyi drámával küzd, hogy az ember önkéntelenül is vadul drukkol nekik. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek lesz kedvence, és szerencsére abban is, hogy senkit nem lehet nagyon utálni. A sokkarakteres felépítés nagyszerűen működik: csak rajtunk múlik, hogy a történetet kivel kezdjük el, és az is, hogy miként folytatjuk. Ha (nagyon) sokat tápolunk, végigkövethetjük egy karakter sorsát, de az is tökéletesen működő terv, hogy az általunk választott sorrendben megéljük mindenki első fejezetét, aztán a másodikat, a harmadikat és végül a lezárást. Az utóbbi megoldás mindenképp élvezetesebb, hiszen csak a már látott karaktereket tudjuk partiba tenni - és szerencsére a játék némi bekeményítéssel mindig alkalmazkodik csapatunk aktuális méretéhez.
A karakterek történetei viszonylag kis ívű sztorik - nem a világ megmentéséről szólnak, hanem személyes problémák megoldásáról vagy legalábbis feldolgozásáról. Ophilia, az északi városok egyik katedrálisának papnője például azért indul el veszélyes zarándokútra, hogy testvére otthon tudjon maradni apjuk betegágyánál. Primrose, a gyönyörű táncoslány édesapja gyilkosai után kutat, Olberic, a kegyvesztett lovag az őt eláruló barátján kérné számon az elmúlt évek szenvedéseit, a fiatal tolvaj, Therion pedig zsarolás áldozataként indul neki a kalandnak. Mint látható, a hangulat már a kezdéskor meglehetősen sötét, és néha még így is váratlanul komor irányokba kanyarodik el.
Kard ki kard
Az egyes fejezetek szinte kivétel nélkül egy városban indulnak, a környező vadonban folytatódnak, és végül valami dungeonben zárulnak, természetesen egy méretes főellenfél lecsapásával. Van ugyan néhány kevéssé fantáziadús mellékküldetés, rengeteg párbeszéd, no meg ilyen-olyan egyéb akadály is, de a küzdelem veszi el a legtöbb időt a játékból; és szerencsére a harcrendszer az Octopath Traveler legjobb vonása.
Alapvetően egy körökre osztott szisztémát kapunk, amelyben a szokásos parancsokat - támadás, varázslás, idézés, védekezés, tárgyhasználat stb. - tudjuk bevetni. A kardcsapások és a tűzgolyók azonban általában nem elegendők a győzelemhez, ahhoz ugyanis meg kell törnünk ellenfeleink védelmét. Ha sikerül egy Break státuszváltozást bevinni ellenfelünknek, az megszédül, elveszít egy kört, ráadásul, amíg magához nem tér, minden támadásunk kritikus sebzést okoz rajta. Ennek az állapotnak az előidézése a Shin Megami Tensei sorozathoz hasonlóan az ellenfelek különféle gyenge pontjának kihasználásában rejlik. Az egyik bestia a szúrófegyverekre vagy épp a nyilakra allergiás, a másik a villámra vagy mondjuk a papi mágiára. Egyetlen ilyen kritikus ütés azonban csak a játék elején elég az ellenfél azonnali kiütéséhez - a későbbiekben minden lény többrétegű pajzzsal rendelkezik, amelyeket le kell szednünk róluk.
Ezt a rendszert egészíti ki a boostolás, amely nagyon hasonlít a két vezető játéktervező korábbi alkotásában, a Bravely szériában működő megoldásra. Minden körben egy-egy újabb boostpontot kapunk, amellyel fizikai támadásaink számát, illetve varázslataink és képességeink erejét tudjuk felturbózni akár négyszeres szintre is. Ettől kezdve feladatunk egyszerű: minél hamarabb és minél többször megtörni az ellenfél lendületét olyan támadásokkal, amelyekre érzékeny, majd boostolva a lehető legnagyobb sebzést bevinni neki, amíg magatehetetlenül ácsorog. Szerencsére a mai japán RPG-k nagy átlagától eltérően az Octopath Traveler nem könnyű, ezért hiába pörögnek szimpatikusan gyorsan a csaták, rengeteget kell terveznünk, és ki kell használnunk karaktereink minden tudását. Főleg a lényeket idéző, tengernyi HP-val rendelkező főellenfelek jelentenek pokoli kihívást, nem egyszer negyedóránál is hosszabb, végsőkig elkeseredett ütközeteket produkálva.
Mesterségük címere
Szerencsére a remekül működő harcrendszerhez egy szimpatikusan mély fejlődési szisztéma is járul. A szimpla szintlépéseken és új felszerelés vásárlásán túl a csatákkal gyűjthető JP-vel új képességeket vehetünk meg, majd a játék második felében mind a nyolc vándorunk előtt megnyithatjuk egy másik karakter szakmáját is. Noha igen sok grindolást kíván, ha a második kasztban is szeretnénk megfelelő előrehaladást produkálni, innentől még több kombinációs lehetőségünk nyílik meg a csatákban.
A harcban használható képességek mellett minden karakter rendelkezik egy saját, múltjából és jelleméből fakadó képességgel is - és ezek közt felfedezhetők afféle párok is. Az istene parancsai alapján élő, de fizikailag gyenge Ophelia például csaknem minden NPC-t magával tud hívni, akár a csatában is megidézve őket. A jóval szabadosabban élő, ám csinos szerkójában annál több bőrfelületet mutogató Primrose csábítani tud, igen hasonló eredménnyel. Tressa, a kereskedőlány bármilyen tárgyat megvásárolhat a városlakóktól - akár az őrök páncélját is -, Therion pedig ellophatja ugyanezeket. Olberic nemes lovag módjára párbajra hívhat csaknem akárkit, H'aanit viszont inkább provokálja az NPC-ket. A végeredmény igen hasonló, de a morálisan megkérdőjelezhető és gyakran sokkal könnyebb út csak bizonyos eséllyel működik - és ha sokszor kudarcot vallunk egy településen, csak a helyi kocsmáros lefizetésével állíthatjuk helyre jó hírünket.
HD2D
A fejlesztők rengeteget kísérleteztek azzal, hogy megpróbálják elképzelni, miként festene a 16 bites korszak legnagyobb játékainak utódja egy, a poligonok forradalma nélküli világban, és a végeredmény önmagáért beszél - az Octopath Traveler teljesen egyedien néz ki, bármelyik képkockájáról összekeverhetetlenül beazonosítható. Az Unreal 4 motort meglepő módon használva különleges látványvilágot csaltak elő: a hagyományos sprite-ok, illetve a viszonylag kevés poligonból álló tájak kombinációja alapjáraton ugyan talán nem lenne lenyűgöző, de a rengeteg effekt csodássá varázsolja az összképet. Fantasztikus fény- és árnyékhatások adnak fenyegető vagy épp áhítatos hangulatot egy-egy helyszínnek, a gyönyörű, vízben pancsoló sprite-ok sokkolóan jól néznek ki, a tilt-shift és más elmosódások használata pedig megadja a kegyelemdöfést. Egyedül azt sajnáltam, hogy a játék fakó színeket használ, jóval több a szürkésbarna árnyalat, mint jól esne.
Szerencsére az Octopath Traveler legnagyobb hibái sem jelentősek, és az összkép van olyan jó, hogy az ember átugorja ezeket. A történetek olyan érdekesek, hogy egyik karakter sztorijait sem nyomkodtam el, a harcrendszer pedig az egyik legjobb, amit az utóbbi évtizedben kitaláltak. Mindez alsó hangon is 50, de inkább 60 órán át szórakoztat - az Octopath Traveler a nyár legjobb meglepetése.
