Egy napról-napra otthonosabb taxi, különös alakok vagy épp már megszokott arcok, és Párizs kevésbé zsúfolt, őszinte oldala - igen, kezdődik az újabb műszak. A Night Callban egy sorozatgyilkos egyetlen, csodával határos módon életben maradt áldozatát alakíthatjuk, akinek egy nem éppen törvényes együttműködés miatt nincs más lehetősége, mint az elkövető után eredni. Gyakorlatilag önjelölt nyomozóként kell a dolgok végére járnunk, mindezt egy 2D-s, szöveg- és párbeszédalapú játékban, amely a legjobb pillanataiban noir stílusjegyeket hordoz magán. Különleges képességünk, hogy kuncsaftjaink szinte kérdés nélkül kiöntik nekünk szívüket a fuvarok során, ám a Night Call papíron erős ötleteihez sajnos kiábrándítóan vérszegény tálalás társul - még szerencse, hogy valamit még így is remekül csinál a francia fejlesztésű játék.
Egy átlagos műszak
A Night Callban jelenleg két előre megírt és egy procedurálisan generált ügyet kapunk, és mindegyiküket három nagyobb szegmensre lehet bontani a játékmenet szempontjából. Először megkapjuk Párizs egy részének térképes vázlatát, ahol a potenciális utasok közül választhatjuk ki a nekünk szimpatikusakat, mindenkire viszont nem jut időnk az ügyek hét éjszakája során. Eközben figyelnünk kell, hogy szeretett járgányunkban van-e elegendő üzemanyag, ha pedig nincs, akkor legyen miből fizetni a legközelebbi kútnál. A játék érdemi része viszont akkor kezdődik, amikor lehetőségünk adódik beszélgetni egy jót aktuális kuncsaftunkkal, aki általában az életével kapcsolatos problémákba von be minket - erről majd később. A beszélgetések alatt ugyan több ízben is kapunk eltérő válaszlehetőségeket, ám érdemi beleszólásunk nemigen van azok menetébe, hasonlóan a nyomozáshoz, ami olyan, mintha az L.A. Noire egy áramvonalasított, nagyban leegyszerűsített verziója lenne. Persze, az adott ügy végén mégiscsak nekünk kell ráböknünk a legvalószínűbb tettesre, ám mind a nyomok begyűjtése, mind azok összefűzése - ezáltal a végső megoldás is - majdhogynem automatikusan, különösebb interakció nélkül történik. Inkább vagyunk szemlélői az eseményeknek, mintsem főszereplői, ami főként azért probléma, mert abszolút súlytalanná, sőt egyszerűen feleslegessé teszi a játék két-három főbb mechanikáját.
Mindig az utas az első
Potenciál ugyan van a Night Call játékrendszerében, és néhány nagyobb frissítés után talán meg is tapasztalhatjuk azt legjobb formájában, ám jelenleg leginkább vizuális novellaként működik. Amíg a detektívesdi önismétlő és lapos, az üzemanyag- és pénzmenedzselés kiegyensúlyozott nehézségi fokozaton szinte teljesen ignorálható, addig az utasokkal való lelkizés egyik pillanatról a másikra képes elfeledtetni a játék ordító hiányosságait. Egészen furcsa szituációkkal találkozhatunk a többnyire statikus kameraállással operáló jelenetek során: egy magát Mikulásnak képzelő (?) részeg férfi, egy hazulról elszökött, szuperintelligens macska vagy egy elvileg a jövőből érkezett hologram is feldobja itt-ott az éjszakákat.
Mindez bohókásnak hathat, a játéknak pedig helyén van a humora, ha kell, ám a Night Call atmoszférája - a noir jellegből is kifolyólag - meglehetősen komor és nyomasztó, számos merész, ingoványos témát is érint a sokat emlegetett beszélgetésekkor. A párizsi merényletek, migrációval kapcsolatos kérdések és vallási dilemmák organikusan illeszkednek a narratívába, még úgy is, hogy a nyomozáshoz többnyire semmi közük. A hangulatos dialógusok és a hiteles, emberi karakterek egy különleges, olvasmányos élménnyé teszik a Night Callt, bár klasszikus értelemben vett játékként szinte alig-alig nyújt valamit.
