Akik velem együtt csodálkoztak rá arra, hogy micsoda nagyszerű játék is a 2017-es NieR: Automata, főleg, ha nem játszottak sem a Drakengard-sorozattal, sem a 2010-es NieRrel, valószínűleg eltöprengtek, hogy nem kéne-e pótolni a mulasztást. De, nagyon is kéne, csak hát a történet időtlen, a grafika viszont nem, ráadásul a NieRt nem véletlenül passzolták sokan annak idején - finoman fogalmazva sem kapott olyan fényes értékeléseket, mint néhány éve az Automata.
Ez utóbbi még nem is lenne baj (eleve, ki hisz a játékújságíróknak?!), csak hát hiába gyűjtött számos rajongót a sztori és a komplex, izgalmas világ, azt még a legelvakultabbak sem állíthatták szemrebbenés nélkül, hogy játékmenet szempontjából a NieR különösebben élvezetes lett volna. Az Automata azonban már ötmilliós eladásnál jár, amivel nemcsak a Platinum Games kapott új erőre (miután a Scalebound elkaszálása csaknem bedöntötte őket), hanem Yoko Taro sorozata is, így jött már mobilra készült folytatás, a NieR Reincarnation (bár eddig még csak Japánban), és elkészülhetett a 2010-es NieR remasterje. Vagy remake-je?
Remake vagy remaster? Remaster vagy remake?
Essünk túl a játék címén, csak hogy ne kelljen leírni többet: a verziószám, vagyis a 1.22474487139 az 1,5 négyzetgyöke, melynél sokkal több rejtett jelentést nem is kell keresni benne - igazából csak azt erősíti meg, amit a készítők előre elmondtak a játékról: egy remasternél több ugyan, de azért nem remake. Aki nincs képben Yoko Taro játékipari ámokfutásával, annak valószínűleg már az is furcsa lehet, hogy a 2010-es NieR a PlayStation 2-re 2003-ban megjelent középkori dark fantasy Drakengard ötödik befejezésére épült.
Mármint nem ötféle befejezés "egyikéről" van szó, hanem ahogy a NieR: Automatában is, a játékot, ha nem is teljesen, de ötször kell végigjátszani (nem mindig az elejéről), hogy valamilyen ponton elágazva más ívet vegyen a sztori, és szép lassan kibontakozzon a teljes történet. A Drakengard ötödik végigjátszásának végső összecsapása során a Queen Beast nevű félisteni lény egy dimenziójáraton keresztül a modernkori Tokióba került, ahol a szemfüles japán vadászgépek szanaszét lőtték ugyan, szétszóródó hamvaiból azonban olyan járvány kerekedett, mely szinte a teljes emberiséget kipusztította. Ironikus, hogy ez a befejezés eredetileg csak egy tipikus, Yoko Taro-féle vicc volt, végül mégiscsak ez lett az egész Nier-univerzum alapja.
A játéknak Japánban két kiadása volt, az Xbox 360-as NieR Gestalt és a PlayStation 3-as NieR Replicant. A különbség nagyjából annyi volt közöttük, hogy a NieR Gestalt főszereplője egy apa, aki kislányát próbálja megmenteni egy titokzatos betegségtől, míg a NieR Replicant hőse egy fiatal fiú, aki a húga gyógyulásáért küzd. A nemzetközi verzió alapja a Gestalt lett, egyszerűen azért, mert a készítők úgy vélték, a sok gajdzsin egy idősebb főhőssel talán könnyebben azonosul. Az új változat- ahogy címéből is sejthető - az utóbbit veszi alapul, és hiába szerénykednek a készítők, bőven több, mint egy szépen leporolgatott, majd megnyalt zsebkendővel megtörölgetett arcocskájú remaster.
Mi változott?
A látvány és a játékmenet szempontjából is a 4K/60fps-re cserélt 720p/30fps jelenti a leglátványosabb fejlődést - de nem csak önmagában fontos, hanem az átdolgozott animációkkal, kombókkal-hárításokkal, szabadon váltogatott (vagy akár egyidejűleg használt) mágiával, könnyű és nehéz támadásokkal együtt lett sokkal folyamatosabb és dinamikusabb a NieR Replicant sodrása, dinamikája. Ugyan a harc érezhetően egyedi, elvégre teljesen más rendszerre épül, minőségre-érzetre közelebb került a NieR: Automata szintjéhez, ahogy a kamerakezelés is szinte teljesen azonosnak mondható. Legkönnyebb nehézségi fokozaton választható már az auto-battle, mellyel a harcok mikromenedzselését delegálhatjuk a nálunk (rendben, nálam) nagyságrendekkel ügyesebb gépre.
Ugyan bármikor visszavehetjük az irányítást, csábító átadni magunkat a rendkívül látványos összecsapások stresszmentes bámulásának, a gépnek ugyanis nem kell menüben csereberélnie a varázslatokat, mint nekünk (egyszerre legfeljebb négyet használhatunk, vagy a blokkolást és vetődést megtartva kettőt), úgyhogy az MI minden lehetőséget folyamatosan használ, ráadásul okosan - és még a tökéletes vetődés vagy hárítás ütemét sem hibázza el, soha. Nyilván azoknak készült az auto-battle, akik inkább a sztorira fókuszálnának, de lássuk be, az összes befejezéshez szükséges újrajátszásokat is összeadva nem kevés darálás vár ránk (a C, D, E befejezéshez például össze kell gyűjtenünk mind a 33 fegyvert a játékban), és persze, élvezetes a harc, de annyira azért nem, hogy el lehessen ítélni azt, aki a második-harmadik befejezés környékén megfárad kicsit és inkább automatára (hah!) vált.
Újjászülettek a karakterek és a különféle környezeti modellek, részletgazdagabb lett a megvilágítás (a Napot továbbra sem látjuk, de annak más oka van) és megnőtt a látótávolság. Ami megszépülhetett, az megszépült, ám alapvetően nem lettek élettel telibbek vagy változatosabbak a játék hatalmas és gyakran igencsak üres külső-belső helyszínei, ami a sokadik oda-vissza ingázás során már kezd lélekölővé válni (és a gyorsutazás hiányát nem igazán orvosolja a "Boar Hunt!" küldetés végeztével elérhető vaddisznóháton csörtetés). Világos, ehhez már remake kellett volna - értjük, de attól még fáj kicsit.
Hiányzó láncszemek
Nagyon sokat emelt viszont a hangulaton a rengeteg új szinkron: a szövegekhez csak hozzányúltak itt-ott (kivéve a teljesen új részeket), de a korábban csupán olvasgatható dialógusokat is pótolták most, szinte az összes eredeti szinkronszínész közreműködésével. Ami az új tartalmakat illeti, Yoko Taro az évek során többször is beszélt arról, hogy mit csinálna másképp, illetve, hogy mi minden maradt benne a NieRrel kapcsolatban. Ezek részben egy több órás új főküldetés, másrészt az ötödik, teljesen új befejezés formájában kerültek be a játékba.
És a zene! A NieR méltán legendás, számos kiadásban és hangszerelésben (például jazz verzióban is) megjelent zenéjét kiegészítette és újravette Keiichi Okabe és a Monaca csapat, úgyhogy a játék eleve tökéletes része most csak még tökéletesebb lett. Sőt, meglepetésként még a NieR: Automata dalai is bekerültek a listába, úgyhogy aki szeretné, akár azt is hallgathatja, miközben rettenthetetlenül kaszabolja az Árnyakat.
Bár a NieR: Replicant kinézetre és érzetre dicséretesen megközelíti az Automata szintjét, gyakran átsejlik, hogy mégiscsak egy tíz éves játékról van szó. Ezt nem igazán lehet felróni neki, de érdemes észben tartani, nehogy valaki irreális elvárásokkal közelítsen felé, aztán csalódjon benne. Tény, hogy a NieR a megjelenésekor messze nem volt tökéletes, és most sem lett az, de amit lehetett, azt kiváló érzékkel csiszolták-csiszolgatták rajta. Nem mindig lesz fájdalommentes átverekedni magunkat rajta, de aki eljut a legvégéig, az értékeli majd, amit cserébe kap.
