Öt év és legalább három, de inkább négy vegyes fogadtatású Need for Speed után az Electronic Arts is úgy látta, mindenki jobban jár azzal, ha a sorozat visszatér a Criterionhoz, a Ghost Games pedig EA Gotheburg néven működik tovább, segítve a kiadó többi stúdiójának munkáját.
Még nem tudjuk, tényleg jó döntés volt-e ez, mert a Criterion 2012 óta nem adott ki saját játékot, és a két, általuk fejlesztett Need for Speed, a 2010-es Hot Pursuit és a 2012-es Most Wanted reboot nincsenek a széria legnépszerűbb epizódjai között.
Valószínűleg jövőre kiderül, mire képes a csapat, de idén még csak a 2010-es Hot Pursuit remasterével szórakoztathatjuk magunkat, ami megmosolyogtatóan fapados, de ez nem feltétlenül baj.
Versenyzőből rendőr, rendőrből versenyző
A Criterion egy komoly identitásválság, egy látványos csapongás után vette át a sorozatot 2010-ben. A 2005-ös Most Wanted a széria legsikeresebb része volt, de a Carbon kevésbé nyerte el a játékosok tetszését. Ezt a nyílt világot mellőző, legális, szervezett versenyeket középpontba állító ProStreet követte, majd jött a sztoriközpontú, a szabad bóklászást ismét lehetővé tevő Undercover, és egy újabb éles váltással a komoly, szimulátoros irányt képviselő Shift.
Láttunk már példát arra, hogy amikor egy franchise haldoklik, megpróbálnak a gyökerekhez való visszatéréssel új esélyt adni neki, és valami ilyesmi történt tíz évvel ezelőtt is: a Hot Pursuit ugyanis az 1998-as harmadik részt, valamint annak 2002-es folytatását idézte meg, és a rendőrök és versenyzők viharos viszonya lett a központi témája. Ehhez illeszkedett, hogy a Criterion a Burnout sorozat egyes részeivel elég tapasztalatot szerzett száguldozós versenyjátékok fejlesztésében.
Nem is akartak semmit túlbonyolítani: a játékban kerülőutakkal tarkított, de alapvetően zárt, néhány civil autóssal dekorált útvonalakon mehetünk A-ból B-be, villámgyors sportkocsikat vezetve, versenyzőként vagy zsaruként egyaránt. Előbbi esetben időmérő futamok, hagyományos versenyek és üldözések során bizonyíthatunk Seacrest County útjain, utóbbinál pedig üldözőként kapcsolhatjuk le a gyorshajtókat, vagy a lehető legkevesebb kárt okozva kell eljutnunk valahova.
Az élmény természetesen nagyon árkádos; többnyire elég élesebb kanyarokban levennünk a gázról az ujjunkat, és egy pici fékezés elég, hogy kilinccsel előre haladjunk tovább. A gépi ellenfelek képesek hibázni, és civileket keresztbe fordítani az úton, ami egyfelől izgalmasabbá teszi a futamokat, másrészt viszont bosszantó lehet, ha esélyünk sincs elkerülni az ütközést, és értékes perceket veszítünk. A törés ugyan minimális, de ha 200-zal hajtunk bele egy személyautóba, nem ússzuk meg karcokkal.
Az autóválaszték mérsékelt, és tuningolni sem tudunk, csak festeni (most már legalább több színben, mint régen), ami azoknak, akik Forzák, GRID-ek és DiRT-ök között nőttek fel, kevés lehet, de ha más szemszögből nézzük, így legalább nem rabolja az időnket a menüben mászkálás. Az, hogy a körítés is minimális, és tényleg száz százalékosan a versenyzésé a főszerep, kissé olyanná teszi, mintha egy mobiljáték lenne, ami elé le tudunk ülni ötpercekre, de egy ilyen gondterhelt évben ezt is jobban tudjuk értékelni.
A versenyzés maga olyan, amilyen (izgalmas az utolsó pillanatig, amiben segít egy nagyon enyhe rubber banding), de az üldözések a gombnyomásra aktiválható kütyüknek köszönhetően különösen izgalmasak, ezek teszik igazán érdekessé a játékot. Autósként ledobhatunk például szöges útakadályt, hogy lelassítsuk a zsarukat, de az a módszer is működik, hogy erőből beléjük csapódunk, és felküldjük őket a szalagkorlátra; rendőrként pedig hívhatunk úttorlaszt, vagy akár béníthatunk EMP-vel is. Főként ezeknél a pillanatoknál érezhető a Burnout hatása, úgyhogy aki azt a franchise-t hiányolja, ettől kaphat valami hasonlót.
Újraélesztették a multit is, nyolcfős megmérettetésekben vehetünk részt, és hála az égnek van cross-play, úgyhogy kevésbé kell tartanunk a szerverek elnéptelenedésétől. Van persze egyszerű verseny is, de sokkal izgalmasabbak a csapat alapú módok, mint a Most Wanted, amiben az egyik csapat feladata kiiktatni egy versenyzőt, a másiké megvédeni a menekülőt, vagy a Hot Pursuit, melyben a rendőröknek minden versenyzőt le kell kapcsolni, de ők közben egymással is rivalizálnak.
Új réteg festék
A Hot Pursuit Remasteredön egyértelműen látszik, hogy nem egy mai játék: az autók nem csillognak annyira, a környezet nem olyan részletes (bár részletgazdagabb, életszerűbb, mint az eredetiben), és az effektek sem korszerűek, viszont határozottan jót tesz neki a kifogástalan, 60 fps-es képfrissítés, amit Performance módban érhetünk el (4K-ban 30 fps a maximum PS4 Prón és Xbox One X-en is, de az 1080p és a 4K közti különbség nem olyan számottevő, mint az fps-szám megduplázása). Ha az elmúlt évek újdonságai mellé tesszük, nyilvánvalóan nem nyerhet egy összehasonlításban sem, de azért korrekt, ma is élvezhető.
Teljesen új tartalmak nincsenek, viszont minden, az eredeti játékhoz megjelent DLC jár vele, úgyhogy 10-15 órányi szórakozást minimum nyújt. Arra mindenképp jó, hogy segítsen ellazulni egy nehéz nap végén vagy komolyabb játékok után, és az árát is úgy lőtték be, hogy senki ne várjon tőle nagy csodákat.
