Egy ideje már nagyon nehéz hinni abban, hogy a Need for Speed játékok lehetnek még jók, miután a gyenge, de később feljavított, 2015-ös reboot után megérkezett a teljesen roncs, idióta ötletekkel tömött, szinte élvezhetetlen Payback. Az Electronic Arts mégsem volt hajlandó leváltani a Ghost Gamest és mondjuk a Burnout sorozatról ismert, de NfS-ben is jártas Criterionnak adni a franchise gondozásának feladatát. A Ghost újabb esélyt kapott, hogy egy harmadik reboottal új irányba vigye a szériát, és bár a Need for Speed: Heat tényleg jobb lett, mint az elmúlt évek játékai, élményben még így is messze elmarad az eredeti Most Wantedtól, amihez leginkább hasonlítható; tartalomban, változatosságban pedig szinte minden konkurense lehagyta már.
Gyűrött nappalok, hosszú éjszakák
Valahol azt reméltem, hogy a játék az Underground, a Most Wanted és a ProStreet modernizált egyvelege lesz, mindet mélyen a szívembe zártam annak idején, mint nyilván sokan mások. Az előzetesen felvázolt koncepció alapján volt okom ebben bízni, miután napszaktól függően két, egymástól eltérő élményt ígértek a fejlesztők. Mindig, amikor kihajtunk a garázsból, eldönthetjük, hogy nappal szeretnénk útra kelni, vagy inkább éjszaka szántanánk fel a Miamira hajazó, neonfényes Palm City útjait. Az előbbi mellett döntve szervezett, legális versenyeken indulhatunk, melyeket sikerrel teljesítve megkereshetjük a kenyérre, tejre, Porschéra valót, míg utóbbi esetén illegális futamok során mutathatjuk meg a helyi underground versenyzőknek, hogy ki a legjobb, és ezzel a reputációnkat növelhetjük. Ha csak nappal versenyzünk, nem tudjuk feloldani az alkatrészeket és nem haladhatunk előre a sztorival, ha éjszaka, nem lesz pénzünk új kocsikra és fejlesztésekre, úgyhogy úgy találták ki a rendszert, hogy váltogatnunk kelljen.
A helyzetet bonyolítja, hogy éjjel a zsaruk is ingerlékenyebbek. Minden kihágással növeljük körözöttségi szintünket, és míg eleinte csak lassabb, hosszú, egyenes utakon száguldva hamar lerázható kopók erednek a nyomunkba, később már tuningolt, szívósabb kocsik, páncélozott járgányok érkeznek, amiktől szinte lehetetlen meglógni. Ez volt a játékkal a legnagyobb bajom; egy pont után akármit csináltam, nem tudtam széttörni az üldözőimet, mert az én autóm hamarabb ment tropára, a gyors kocsik nem akartak leszakadni, és csak egyre többen jöttek, amivel a játék menthetetlen helyzetbe sodort; és ha mégis menthető volt a szitu, mert egyszerűen kitolattam egy torlaszból, mégis elkaptak, mivel a játék azt nézi, meddig tartózkodtunk rendőrök közelében alacsony vagy nulla sebességgel, és nem azt, hogy körbezártak-e minden oldalról. Volt, hogy egy benézett kanyar után az út mellett landoltam, és elkapart a kerék a füvön, de ha az időzítő pár másodperccel később jár le, még így is simán elmenekülök. Amikor pedig mégis leráztam a követőket, azonnal jöttek újak a semmiből, nem volt esélyem a menekülésre, nem voltak rejtekhelyek, nem hajthattam be egy sikátorba vagy egy garázsba, hogy ott kivárjam, míg feladják a keresést. Voltak izgalmas pillanatok, élvezetes üldözések, de a vége úgyis mindig az lett, hogy valahogy bebuktam. Félmegoldásként azt találtam ki, hogy újra és újra vízbe hajtottam, a zsaruk meg követtek oda, és míg én némi sérüléssel visszakerültem az utcára, ők nem. Azért valljuk be, ez nem egy ideális megoldás.
A korrupt zsaruk korruptak
Autós játékokat általában nem a sztori miatt játszunk, és a fejlesztők sem szoktak sok energiát ölni bele, de a Need for Speedeknek nagyon jól állna egy kerek, csavaros történet izgalmas üldözésekkel, látványos, akciófilmbe illő pillanatokkal. Nem kimondottan jó vagy kliséktől mentes a történet a Heatben sem, de azért tudtam élvezni; meglepetést nem okozott, és a karakterek fiataloskodó, de gyakran értelmetlen és kellemetlen beszólásaitól legszívesebben a völgybe vezettem volna a kocsit, de maguk a küldetések izgalmasak voltak. A trendiségre törekvés egyébként az egész játékot átszövi, nagyon látszik, hogy a fejlesztők próbálnak egy új generációt megszólítani, de ennek tagjai valószínűleg ugyanannyira kellemetlennek találják, mint azt, amikor a szüleik próbálják az ő szlengjüket beszélni. A játékos mellett egy civakodó testvérpár áll a történet középpontjában, meg a rendőrfőnök, akinek látszólag az az elsődleges célja, hogy lekapcsolja az éjszaka illegális versenyeken randalírozó ifjakat, de nem az igazságszolgáltatás és a város lakóinak épsége a legfontosabb számára.
A történet flow-ját megtöri, hogy a továbbhaladáshoz szimpla körversenyeken, sprinteken, driftkihívásokon és időmérőkön kell indulnunk, míg el nem érjük az előírt szintet. Persze az nem probléma, hogy egy versenyzős játékban versenyezni kell, de annyira más, annyira különleges volt a sztori minden missziója, hogy ezek mellett csak csalódottan daráltam az egyszerű versenyeket. Ezen felül egyébként mini kampányok is vannak drifteléssel, offroad versenyekkel, azok is megszakítják a monotonitást, de szívesen láttam volna még egy kis változatosságot. Szerencsére nincs akkora grindolásra szükség, mint a Paybackben, kényelmesen tudtam haladni mind a kampánnyal, mind a fejlesztésekkel.
Hétvégi versenyzés
A Heat egy végletekig árkádos játék, senki ne várjon tőle szimulátorélményt, de ez nem is feltétlenül baj. Ha lehetne különböző vezetési modellek között választani, illetve jobban eltérne az egyes autók viselkedése, egy fokkal elégedettebb lettem volna, viszont így sem rossz a helyzet. A kanyarokat minimális sebességvesztéssel vehetjük be driftelve, és a csúszáshoz is csak annyit kell tennünk, hogy egy pillanatra elvesszük ujjunkat a gázról (ami nem lép mindig működésbe, és ez okozott néhány kellemetlen percet, amíg át nem kapcsoltam, hogy inkább fékezéssel kezdődjön a csúszás), valamint az épületeken, korlátokon, civil autósokon (amikből cirkálás közben feltűnően kevés van, versenyek alatt meg zavaróan sok) és néhány vastagabb fán kívül semmi nem állít meg minket, letarolhatunk kerítéseket, növényeket, átszelhetjük a zöldet, ha úgy egyszerűbb. Még az ellenőrzőpontokon való áthajtással is viszonylag megengedő a játék, és nem jár büntetés, ha levágunk egy kanyart vagy elhagyjuk a verseny útvonalát. Bár a gépi autósok nem rubber bandingelnek (tehát nem gyorsítanak fel hirtelen és állnak be a mi sebességünkre pár méterrel előttünk), néha olyan sebességgel vesznek be kanyarokat, amilyennel mi nem vagyunk képesek. A nitró meg nagyon sokszor egyszerűen semmilyen hatással nincs a sebességünkre, nem kerülünk közelebb az előttünk lévőkhöz, ha aktiváljuk, csak ha esetleg két-három löketet elhasználunk közvetlenül egymás után.
Ez leginkább akkor zavart, amikor olyan versenyben indultam, aminél a javasolt teljesítménypontszám sokkal alacsonyabb volt, mint az én autómé. A fejlesztések függvényében kapunk egy pontot, ami megmondja, nagyjából hogy állunk, de változó, hogy ez mikor számít. Driftes eseményeknél például egyáltalán nem, simán hozható az elvárt pontszám egy papíron az ajánlottnál sokkal gyengébb autóval is. És ha már fejlesztések: végre régimódi rendszert kaptunk, amiben vásárolhatjuk az alkatrészeket, cserélhetjük a teljes motorblokkot, eldönthetjük, milyen irányba szeretnénk terelni a kocsi viselkedését, driftes legyen-e vagy versenyzős, földúton vagy aszfalton menjen-e jobban. Nem kell loot boxból kipörgetnünk vagy arra várnunk, hogy az épp vágyott cucc elérhető legyen; máig ráz a hideg a Paybackben látott megoldástól, örülök, hogy a Ghost is belátta, hogy teljes idiótaság volt. A vizuális tuning esetében is szabad kezet kapunk, bár én nem vagyok egy nagy tuningőrült, értékelem, hogy milyen sok opció áll rendelkezésre.
Van egy kis defekt
Néhány hiányosság rontja az összképet, és annak ismeretében, hogy a The Crew 2 vagy a Forza Horizon 4 mit nyújt, elmaradottá teszik a Need for Speed: Heatet. Ilyen, hogy alig járják az utakat autók, hogy bár szép Palm City és hangulatosak a fényei, még sincs meg az a keret, ami segítene, hogy teljesen át tudjuk adni magunkat az élménynek, hogy érezzük, éjjel illegális versenyzők, a helyi underground szcéna részei vagyunk, nappal meg azért küzdünk, hogy egy versenysorozat bajnokaivá váljunk. Zavart az is, hogy a GPS csak a minitérképen mutatja az útvonalat, az útra nem rajzolja ki, ahogy azt sem értem igazán, miért olyan nagy feladat 2019-ben belső nézetet pakolni egy autós játékba. Persze ha a srácok több időt kapnának a fejlesztésre, biztosan megoldanák, csak hát az üzleti tervben az van, hogy két évente jönnie kell új NfS-nek, nem fér bele csúszás.
Néhány napig tanakodtam azon, hogy végül jó játék-e a Heat vagy sem. Tény, hogy jobb, mint a Payback, vannak jó ötletek benne, a Frostbite motor miatt szép (pláne esőben), és helyretettek bizonyos, korábban nagyon problémás rendszereket, de az üldözések nem hozzák a régi élményt, igazságtalanok, nyerhetetlenek, az előző bekezdésben felsorolt elemek pedig nagyon elmaradottak. Magát a versenyzést többnyire élveztem, és jó volt Palm Cityt és környékét bejárni, de ha belegondolok, hogy mit nyújtanak a konkurensek, vagy milyen volt a Black Box-féle NfS-ekkel játszani, csak azt érzem, hogy ez nagyon kevés, a Heatnek sokkal jobbnak kellett volna lennie, és könnyen lehetett volna. Csak hát ki kellene végre venni a Ghost Games kezéből, és nem tudom, sor kerül-e erre valaha.
