Nem fogok úgy tenni, mintha minden nap teljesen átszellemülve narutós rajzfilmeket bámulnék narutós pizsamában és homlokpántban, miközben gyönyörű lakótársam Naruto fejformájú tükörtojást szervírozna narutós mintájú tálcán. Tudatosan tartok ridegtartásban mindent, ami anime, így bármiféle rajzfilm érkezik a szamurájok szigetéről, azt elküldöm egy olyan útra, amelyen én nem járok. Videojáték formában viszont valamilyen furmányos varázslat következtében mindig megtalál ennek a kis nagypofájú, de őszinte nindzsagyereknek a kacskaringós kalandja, de őszintén megvallva, soha nem adtam át magamat neki teljesen. Felszínesen, szárazon, teljesen eltartva magamtól, kötelező jelleggel teszteltem néhány korábbi címét, és az aktuális epizód sem érdemelt volna más bánásmódot, ha nem lassítok le egy pillanatra, és még messze ringó bölcsességem felém nem int határozottan, hogy ejnye, te szemellenzős mamlasz!
Stockholm-szindróma?
Jó gamer a végső áramszünetig tanul, ezért hagytam, hogy Naruto tégláról téglára lebontsa a közénk felhúzott, igen magas falat. A számos opció közül elsőként a sztorimódba merészkedtem be. Sok spoilert akkor sem tudnék lelőni a történettel kapcsolatban, ha célzott lövéseket adnék le, mert egyrészt fogalmam sincs, hogy a rengeteg szereplő közül ki kinek mutogatta építőkockáját az óvodában, másrészről pedig azok, akik folyamatosan olvasták és nyomon követték a mangasorozatot, tudják, miként bonyolódnak a vérgőzös szituációk. Csöppnyi háttérismerettel a puttonyomban nem izgultam túl, mikor a narrátor bölcsen dörmögő hangján belevágott a regélésbe. A kezdeti homályos tapogatózást hamar felváltotta a teljes megvilágosodás, mert olyan tartalmas filmecskéket kapunk két ütközet között, hogy pár óra elteltével már úgy éreztem, mindent tudok erről az univerzumról. A tízperces bejátszások (de meg mernék esküdni a kisujjam körmére, volt olyan is, amely megközelítőleg húsz percig szórakoztatott) több mint elegendő hátteret nyújtottak, hogy tudjuk, ki milyen szerepet tölt be ebben az eget rengető konfliktusáradatban, így a hozzám hasonló tudatlanok sem fognak bután pislogni a történésekre. Ez mindenképpen jó dolog, de szerintem néhány momentumot annyira túlmeséltek, hogy számomra teljesen érdektelenné laposodott, és néha átugorva a jeleneteket inkább a bunyókra koncentráltam.
Nem fáj neki, ő csak egy mesefigura
Az előző részekhez képest nem tapasztaltam gyökeres változást a harcrendszerben, és a viszályok rendezése is ugyanolyan látványos, ha nem látványosabb, mint amit eddig prezentáltak a CyberConnect2 szorgos mestermunkásai. Nem kell bonyolult kombinációkat begyakorolnunk ahhoz, hogy szemet simogatóan szép mozdulatokkal gyepáljuk szilvává ellenfelünket. Egy akciógomb nyomogatásával olyan csinos kombót zongorázhatunk le az utunkba kerülő riválisainkon, hogy azok felállva tapsolnának a koncert végén, ha nem azzal lennének elfoglalva, hogy a fogaikat keresgélik a padlón. Már rögtön a történet elindítása után Madara Uchiha és Hashirama Senju - most már tudom, hogy kik ők, mellkasom duzzad is a büszkeségtől - monumentális összecsapásában segédkezhetünk. Kimondottan ügyes húzással indul kettejük bajuszakasztásának bemutatása, mert amíg a narrátor löki a szöveget, és a történelem összefirkált tekercseit mutatják a háttérben, addig mi azokon cikázva, vonalrajzos alakban ütlegeljük egymást. Máris jobban kiegyenesedik székében az egyszeri idetévedt nézelődő, ötletes húzás ez az interaktív rész. Ezután jön a normálisnak számító dulakodás, számos szemrevaló effekttel és képsorral teletűzdelve, ami végül két óriás földrengető dühöngésébe csap át. Mint bolygónk aktív védelmezője máris fülön csípném őket, mert az nem járja, hogy komplett erdőségek és hófödte hegységek tűnnek el a két fél hisztizése miatt. De ez egy ilyen kegyetlen világ: első a hírnév és a becsület, aztán jöhet a természetvédelem és a virágültetés.
Szembetűnő újítás, hogy immáron nemcsak bónuszként taszíthatunk be magunk helyett mást a küzdőtérre, hanem bármikor bevethetjük társainkat, hogy egyikük átvegye a vezetői szerepet az ütközetben, vagy hogy segédkezzenek egy komolyabb csapás kivitelezésében. Karakterváltásnál nem változik meg életcsíkunk aktuális értéke, a frissen érkezővel nem töltődik vissza semennyit, egyszóval ha bekaptunk már pár ütést, az változatlanul sajogni fog a másiknak is. Én nagyon élveztem a sztorimód alatt kipattanó több mint egy tucatnyi csetepatét, mert a négyszemközt lezajló birkózások mellett tömegeket bedaráló, hatalmas pofozkodásokba is belesodor minket a tyutyerka, és itt igazán kitombolhatja magát a bennünk élő állat. Szinte tökéletes bemutatót kaptunk ahhoz, hogyan kellene más hasonszőrű címek történetmesélését tálalniuk a fejlesztőknek. Csak azok a lendületet fárasztóan kigáncsoló, fölöslegesen túlnyújtott bejátszások ne lennének néhány helyen.
Szabad a pálya, erre gyere
Ha izzadva, lihegve, zihálva lebokszoltuk Naruto jelen életszakaszának történetszálát, máris átugorhatunk az Adventure módba, amelyben Konohát és környező földjeit járhatjuk be. Annak ellenére, hogy rengeteg helyszínt meglátogathatunk, miközben apró-cseprő feladatok garmadáját teljesíthetjük, gyűjtögetős feladatok miatt rohangálhatunk torokkiszáradásig és természetesen verekedhetünk a belénk kötőkkel, én ezt a részt nagyon untam. A rajongók valószínűleg az utolsó másodpercig ki fogják élvezni az enyhén korlátok közé szorított nyitott világ adta lehetőségeket, de a perpatvarba keveredéseken kívül kellemetlenül bugyutának éreztem a többi kihívást. Biztos bennem van a hiba, hogy ezt a szeletkét sehogyan sem tudtam letuszkolni a torkomon, így inkább az online viadalokra és a gép, illetve az egymás elleni küzdelmekre koncentráltam - elvégre ez egy verekedős játék, vagy mi a szösz. Rengeteg kedvelt és kevésbé szeretett harcost ereszthetünk egymásnak. Persze a szimpla marakodások közel sem olyan látványosak, mint a sztorimód adrenalinnal telepumpált tusakodásai, de pörgősek, mutatósak, és rengeteg órát rájuk lehet áldozni, főleg, ha házon belül ezek a mérkőzések döntik el, hogy ki fogja eltüntetni a három napja kallódó mosatlant.
