Most persze lehet, hogy húzzák a szájukat mindazok, akik tősgyökeres budapestiek, de mivel mind a GS, mind a GSO országos megjelenéssel bíró médiumok, ezért talán nem meglepő, hogy egy aprócska dél-magyarországi település fürdőjét vettük elsőként górcső alá. Így hát leutaztunk egészen a szerb határig, hogy a sok jó híresztelést és áradozást, amelyet hallottunk és kaptunk előzetesen, most alátámaszthassuk, vagy épp megcáfolhassuk. Dávod-Püspökpusztán kommandóztunk.
Szó szerint szinte le kell mennünk a térképről ahhoz (legalábbis a magyarországiról), hogy a kis községet felleljük, hiszen a helyszín közvetlenül a déli határmezsgyén húzódik, alig 20 percnyi autóútra Bajától. Igazság szerint már rengeteg hasonszőrű kisebb strandon megfordultunk, igencsak vegyes élményekkel, úgyhogy mondhatom azt, hogy némi fenntartással néztem az amúgy rövidnek nem mondható út elébe; de mégis volt valami az egészben, ami pozitív energiákat sugallt már az első pillanatoktól fogva.
Érkezésünk után elvégeztük a szokásos parkolási procedúrát, és a strand négycsillagos szállodájával kezdtük „kiküldetésünket”, mert ugye egy ilyen létesítmény is tartozik a fürdőhöz, s így teljes a kép. A szálló halljában/éttermében találkoztunk Anitával, a szállodavezetővel, aki nagyon kedvesen és körültekintően végigvezette kicsiny stábunkat az épület lényeges, említésre méltó részein. Megtekintettük a SPA részleget például (itt kapásból kipróbáltam volna valamelyik masszázsuk egyikét, vagy akár a sóbarlangot, szaunát, de sajnos ezekre sem lehetőség, sem idő nem volt. Döbbenetes, hogy az amúgy 18 szobás+5 lakosztállyal rendelkező szálló alsó, túl nagynak nem nevezhető szintjén mennyire komplex módon fér el minden – összezsúfolás nélkül - ami a négy kis csillagocska alapját adja meg.
A hotel kivesézése a szobák feltérképezésével ért véget, takaros, tiszta, rendezett, minden huszonegyedik századi igényt kielégítő funkcióval felszereltek ezek (igen, még internet is van természetesen!), úgyhogy elégedetten távoztunk, immáron a strand irányába. Ja, és persze a konyha is tökéletes, alapvetően magyaros, tradicionális ízekre hajazva, bő választékkal várják a betévedő vendégseregletet.
A szállótól nagyjából 100-150 méterre helyezkedik el a strand. Több ez egy szimpla fürdőhelynél, hiszen méltán népszerű és híres gyógyvize sokakat vonz Dávodra. Magas kálciumtartalma révén ideális választás lehet például azoknak, akik így, nyár vége felé kisebb-nagyobb allergiás tünetekkel operálnak, de magnéziumban is bővelkedik a 38-39 fokos termál.
Átöltözés fürdőgatyára, és irány az előbb említett fürdővíz-melegségű, picikét zöldes színű víz. Kellemesen meleg, inkább forró volt az első intuíciónk, és nagyjából hat perc alatt totálisan elálmosodtunk. Ellebegtünk a medence sarkába, lehuppantunk, és áztattuk magunkat tovább, minden mindegy alapon; ha mást nem is vizsgálunk meg a strandon, mást nem is próbálunk ki, már akkor megérte…
Persze ez nem így működik, hiszen az idő vészesen telik, és hát nem ártana átfogó cikket írni, s nem csak a gyógyvízről. Lehet, hogy öregszem, vagy csak simán kálcium-magnézium hiányom van, de nehezen bírtam kikászálódni a jó melegből, ami egyébként fél óra elteltével ajánlatos, minden esetben.
Papucsot nem vittem magammal, három méter megtétele után úgy éreztem, szénné égett a talpam, úgyhogy furcsa szökdelő mozgással kigaloppoztam a fűre, visszatérve a pokrócainkhoz, egy papucsneműért. Így már gond nélkül jöhetett a nagy, úszómedence – azt az elvet vallva, hogy a strand legforróbb vízét prezentáló medencén túl vagyunk, most jöjjön a leghűvösebb!
33.3x11.5m – bőven sok, akár 1 hossz úszásra is, legalábbis nekem. Jó, megvan azért a heti több alkalommal bejátszott bringázás, de munka mellett a legtöbbször csak este jut rá idő, akkor meg már nem sok kedve van az embernek ilyen jellegű tevékenységhez. Mindenesetre leúsztam 1-2 hosszt, persze nagy jóindulattal, és a felforrósodást, hevülést teljesen sutba dobta a kellemesen hűvös, 23 fok körüli víz. Néhány magával nem bíró gyermek időnként pár centire a fejemtől landolt mellettem, ügyelve arra, hogy az egész medence part-hatósugarát beterítsék vízzel, de sebaj, én is voltam gyerkőc, és emlékszem, mennyire imádtam, ha ugrálhatok, főleg dobogóról. Sok strandon nem is nagyon engedélyezett az úszómedencébe ugrálás, én viszont anno mindent megadtam volna ilyesmiért. Majd legközelebb Dávodon én is kipróbálom, az biztos!
Érkezésünk után nem sokkal kiszúrtuk az élménymedencét, nem mintha nehéz lenne észrevenni, hiszen óriási, égbe emelkedő csúszdáival messze kitűnik a strand síkjából. Épp ezért egybehangzó véleményünk az volt, hogy lesz, ami lesz, most ez a helyszín fog következni, már csak azért is, mert ez a víz picit melegebb lesz, mint az úszós. S mivel a levegő hőfoka megállapításunk szerint jóval 30 fok felett járt, ezért dideregve-vacogva ügettünk végig a placcon, becélozva a csúszdákat.
Hát igen, így már barátságosabb, és kellemesebb! Légmozgás nuku, de azért fázós volt az átmeneti száradás… Pont be is indultak a nyakzuhanyok, úgyhogy beálltunk, és átszellemült arckifejezéssel masszíroztattuk elgémberedett nyakunkat.
Volt itt minden, ami egy élménymedencét jellemezhet: vízesés, derékmasszázs, sodrófolyosó. Utóbbira rá is kattantunk rögvest, feledhetetlen élmény volt átesni-megbotlani-vetődni rengeteg emberen, aztán ráéreztünk a ritmusára, ami egyébként meglehetősen gyors ütemet diktált. Ez nagyon tetszett, legalább harminc kört megtettünk félig úszva, félig szökellve, néha picit a falnak csapódva és visszapattanva. A gondok akkor kezdődtek, amikor a sodrásból ki akartunk sorolni, ugyanis ez nem sikerült elsőre. Sem másodjára… A röhögéstől már nem bírtunk kommunikálni sem egymással, de azért némi jelbeszédet segítségül híva, nagy nehezen kiköpött minket az örvény, szinte becsapódtunk a csúszdák végéhez kiképzett leválasztott medence-rész mellé. Ez viszont azt jelentette, hogy vége, most csúszunk. És csúsztunk is.
Melyik a leghosszabb? Melyik a legádázabb? Egyértelmű, hogy a narancssárga raftingcsúszda. Azért rafting, mert a csúszáshoz szükséges egy úgynevezett csúszógumi, ami tulajdonképpen némi vadvízi evezést hívatott lemodellezni. Jól hangzik, úgyhogy mászhatunk is fel a több méteres magaslatba, hogy onnan alászállva, vagy inkább csusszanva megszeppentsük a strandolókat…
Végigálltuk a sort, ami most valószínűleg a szombatnak köszönhetően eléggé testes volt; de megérte nagyon: behuppanva az ülőgumiba, lábbal kezdősebességet belőve frenetikusat csúsztunk, kapaszkodva a gumi-majrévasakba, majd a csúszda zárt részi „plafonján” suhanva becsobbantunk a vízbe, de úgy, hogy peckesen, daliásan ülve sikerült maradnunk. Sőt, tolatva ki is eveztem a kijáratig, úgy, hogy a fenekemen maradt csúszó-alkalmatosságot sikkesen már a lépcsőn felfelé haladva passzintottam a vállamra.
Eljátszadoztunk ezután még vagy egy órát, s közben rájöttünk, hogy kissé elmúlt már az ebédidő, gyomornedveink jeleznek, úgyhogy keresni kell valami harapnivalót.
A strand egyik távolabbi szegletében rá is találtunk egy kis lángosos bódéra, mellette pedig egy két ablakos büfére – utóbbiban meg is vettünk betevőnket: hamburgert minden mennyiségben (ha strand, akkor az igazi anti-meki burger, reszeltsajttal, csalamádéval, paradicsommal, lilahagymával – a legjobb. Volt a felhozatalban gyros –tál is, amit egy lelkes, ám annál felvilágosulatlanabb strandoló következetesen, többször is gyorsnak nevezett a pultnál – de ennyi kell, fokozta az amúgy is kellemes alaphangulatot.
Az árak strandárak, viszont nem mondom, hogy átlagon aluliak, hiszen egybevetve például a balatoni szegmens felhozatalával és kínálatával szinte megegyeznek, ami jó is, meg nem is. Ez nézőpont kérdése, sokan a problémát nagy hűtőtáskákkal oldották meg.
Kellemes élményekkel hagytuk el a Dávod táblát, biztos vagyok benne, hogy jövő nyáron újra visszatérünk, hiszen mindenképp egy üde színfoltja a felhozatalnak. Kár, hogy ennyire messze esik a fővárostól (185 km), de aki a környéken él, vagy épp nyaral, tervezze be programként (akár idén , hiszen időjárásfüggő a nyitva tartás, még szeptemberben is), mert megéri. Minden szempontból!
