Lehet, hogy ti még csak kevés részével találkoztatok, de bizony az a nagy harci helyzet, hogy a Monster Hunter széria immár picivel több mint 20 évvel ezelőtt indult útnak, csak épp elsősorban a keleti játékospajtásokat célozta meg, a nyugati közönségnek maximum egy részét tudták elérni a kezdetben PS2-re, majd a Nintendo konzoljaira érkező fő epizódok és spin-off részek. A nagy váltást a 2018-as Monster Hunter: World hozta el, ami az akkor aktuális konzolgeneráció összes vasán tiszteletét tette, remek grafikával, részletgazdag és szórakoztató játékmenettel, valamint óriási bejárható területeivel pedig azt is bebiztosította, hogy az újoncok is fülig beleszerelmesedjenek. Ők nem kevesen voltak, ugyanis a játék az Egyesült Államokban 2018 januárjában és februárjában is a legkelendőbb címmé vált, megjelenését követően két héttel már 6 milliós eladásszámmal büszkélkedhetett, ez a mutató pedig 2024-re nem kevesebb mint 24 millióig kúszott fel. 2019-ben aztán érkezett a hasonlóan sikeres Iceborne kiegészítő, majd a franchise spin-off játékai következtek.
Ezek kisebb léptékű mókák voltak: 2021-ben jelent meg a Monster Hunter Rise és a Monster Hunter Stories 2: Wings of Ruin, előbbi első körben dedikáltan csak Nintendo Switchre, majd egy évvel később PC-re, a rá következő esztendőben, tehát 2023-ban pedig a jelenlegi és előző generációs Xbox és PlayStation konzolokra is, míg utóbbi Switchen és PC-n startolt, PS4-re pedig csak tavaly nyáron költözött át. Remek játékok voltak ezek is, de azért érezhető, hogy nem a World közvetlen folytatásairól beszélhettünk. Arra egészen mostanáig kellett várni, és azt kell helyzet, mondanunk simán megérte hét teljes évig vágni a centit: a Monster Hunter Wilds a franchise legjobb, legszórakoztatóbb, legszebb és leginkább tökéletes közelire csiszolt része, minden hibája ellenére.
Szörnyek keringője
Míg a 2018-as Worldben a "New World" nevezetű új területet barangolhattuk be, most a Monster Hunter Wilds egy hasonlóan fantáziadús elnevezést kapott régióba, a "Forbidden Lands"-re vezet el bennünket. Itt kell az általunk egy részletes karakterkészítőben megkreált hunter, vagyis vadász bőrébe bújnunk, és természetesen most sem marad ki a nagy szörnyhentelésből hűséges társunk, a beszélő macska, vagyis palico sem, akit ugyancsak a legapróbb részletekig testre tudunk szabni. Nyilván most is van egyfajta kerettörténete az egész sztorinak, de a lényeg abszolút nem ezen van, és valljuk be, az írás is ehhez igazodik, nem itt kell a videójátékok történetének legmélyebb és legfordulatosabb narratívájára számítani. A hangsúly abszolút az akcióra, a játékmenetre helyezték a fejlesztők: küldetésről küldetésre újabb hatalmas szörnyetegeket kell felkutatni és levadászni - vagy nagyon ritkán a konkrét leölésük helyett csapdába ejteni, és élve elfogni őket. Ehhez egy hatalmas, szabadon és kötöttségek nélkül bejárható világ áll a rendelkezésünkre, de ha konkrét szörnyek ellen indulunk el egy-egy küldetésre, akkor egyből a hozzájuk legközelebb eső alaptáborba, vagy kisebb táborhelyre kerülünk. Teljes mértékben élhető újítás az, hogy ezúttal nem egyetlen hatalmas központi bázist kapunk, hanem minden nagyobb vadászterületre került egy alaptábor, ha pedig felfedezünk egy kisebb táborhely felállítására alkalmas helyszínt, akkor oda felverhetjük a sátrunkat is - utóbbiakat egyébként a portyázó szörnyek simán összedönthetik, de egyrészt nem drága a javításuk, másfelől egy idő után maguktól is helyrejönnek.
A szörnyvadászáshoz persze eszközök is kellenek: visszatért a Monster Hunter: World mind a 14 fegyvertípusa, bár ezek szerencsére kaptak új kombókat, mozdulatokat is. Teljes mértékben eltérő játékstílust igényelnek a különféle gyilokszerszámok, így túlzás nélkül állítható, hogy mindenki meg fogja találni a saját preferenciájához leginkább passzoló szörnyszeletelő segédeszközt. A legoptimálisabb fegyvertípus kiválasztásánál viszont messze nem ér még véget a történet: a csatára fel is kell készülni, így nem árt, a extra buffokért főzünk is valami finomat a táborhelyen. Az ételek most is annyira nyálcsorgatóan szépek, mint az előző részben. Ugyancsak sokat segít, ha kiismertük már aktuális prédánkat, tisztában vagyunk az adott szörny erősségeivel és gyengeségeivel, és ezekhez passzoló fegyvert és páncélzatot készíttetünk magunknak a csinos kovácslánynál. A craftolás a Monter Hunter széria esszenciája, és ez most sincs másként: gyakorlatilag úgy írható le a legegyszerűbben az ügymenet, hogy szörnyeket ölünk annak érdekében, hogy a testrészeikből, bundájukból, pikkelyekből, szóval minden darabkájukból, valamint a fellelhető ásványokból és más alapanyagokból egyre erősebb geart készítsünk magunknak. A jobb cuccokkal még erősebb szörnyek ellen lehetünk majd eredményesek, ez pedig így folytatódik minimum 40-50 órán át.
Izgalmas megoldás, hogy a szörnyeken sebeket is ejthetünk, ha pedig specifikusan ezeket a pontjaikat célozzuk, akkor még durvább sebzéseket tudunk bevinni, szóval a pontos böködés meghozza a kellő eredményt.
A stáblista után indul minden
Fontos továbbá megjegyezni, hogy a Monster Hunter Wilds korántsem ér véget a stáblista legördülése után, sőt úgy istenigazán akkor indul be a játék. Kapni fogunk még egy csomó extra küldetést, ha minimálisan is, de folytatódik a sztori, és ami a legfontosabb, előbuknak a high rank szörnyetegek, amelyekből a legdurvább fegyvereket és páncélokat tudjuk majd legyártani a kovácskisasszonynál. Itt már beindul a farmolás, ez az az endgame tartalom, amit a keményvonalas Monster Hunter-rajongók a leginkább imádnak.
A fegyverek mellett egy gondolat erejéig érdemes kitérni a csuklónkra szerelt slingerre, vagyis csáklyavetőre is, amivel messziről is magunkhoz ránthatjuk a különböző alapanyagokat, sőt lőszereket is, amikkel aztán megsorozhatjuk a melákokat, illetve bizonyos helyeken komplett sziklacsúcsokat ránthatunk le, vagy más módon fordíthatjuk a természet erejét a szörnyetegek ellen. Az óriások ráadásul nem csak úgy járhatnak pórul, ha mondjuk leszakítjuk azt a sziklanyúlványt, amire felmásztak, és így tehetetlenül zuhannak alá, hogy rendesen összezúzzák magukat. A Wilds világa folyamatosan mozgásban van, él, a benne mászkáló lények pedig egymást sem hagyják figyelmen kívül. Simán ki tud alakulni egy olyan helyzet, hogy mi épp élet-halál harcot vívunk egy szörnnyel, majd a semmiből előbukkan egy másik fajba tartozó delikvens, és a két behemót velünk mit sem törődve egymásnak esik. Ilyenkor nem csak úgy tessék-lássék módon bántják egymást, hanem a repülni képes szárnyasok felkapják a földhöz kötött jószágokat, a pókszerű lények hálóba csavarják az ellenfeleiket, és így tovább.
Él, lélegzik
Nem túlzás, hogy a Wilds egy valóban működő ökoszisztémát kapott, az aktuális környezeti hatások és az éjszaka-nappal váltakozása határozza meg, hogy milyen lények és növények találhatók meg épp egy konkrét területen, ezek a rendszerek pedig folyamatos rotációban vannak.
A Monster Hunter Wilds egyedül is nagyon szórakoztató tud lenni (már a palicónk is rengeteget segít önmagában, gyógyít minket, csapdákat pakol le, ott tesz hozzá egy kicsit a harchoz, ahol csak tud), de a mókafaktor akkor csavarodik a maximális szintre, ha társakkal együtt indulunk szörnyeket vadászni. Az ehhez kapcsolódó rendszer nem változott, simán rá tudunk csatlakozni bajba került vadászokra, de mi is fellőhetünk egy SOS rakétát, hogy tudassuk az internet népével, épp nem boldogulunk egy hullajelölt szörnyecskével, és nem ártana pár segítő kéz.
Újdonságot jelentenek a "tempered" szörnyek, vagyis a már több csatát túlélt bestiák, amik jobb loottal kecsegtetnek, de nyilván szívósabbak is. Ők fogják dobni azokat az "artian" alkatrészeket is, amelyekből artian felszerelések készíthetők. A cuccainkba ráadásul díszítéseket is pakolhatunk, ami további extra képességekkel ruházzák fel őket. Visszatérnek az investigationök is: azokat a szörnyeket, akiket csak simán úgy győzünk le, hogy összefutunk velük a vadonban, később kvázi "el is menthetjük", hogy bármikor megküzdhessünk velük. És ha már szörnyek: nem nagyon lehet okunk a panaszra, sok és főleg sokféle rondaság keresztezi majd az utunkat, de azért amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy akad itt pár komoly hiányzó, amelyeket a veterán játékosok hiába keresnek majd. Persze későbbi frissítések formájában még bekerülhetnek a játékba, azt például már most tudjuk, hogy Mizutsune érkezik majd az első ilyen ingyenes DLC-ben.
Több erő kéne ide
Mi PlayStation 5 Prón játszottuk végig a Monster Hunter Wildsot, így a Sony erősebb konzolján mutatott teljesítményről tudunk nektek beszámolni. Az összkép pedig leginkább vegyesnek mondható. Három grafikai beállítást kapunk, ebből a minőségre fókuszáló mód tényleg gyönyörűséges, de olyan suta fps-szám párosul mellé, ami mellett egy ennyire pörgős, dinamikus játék egészen egyszerűen élvezhetetlen. Van egy gyorsaságra összpontosító teljesítménymód, ami viszonylag stabil és magas fps-szám mellett nagyon durván lecsavarja a látványt, és végezetül itt van még a szerintünk leginkább használható megoldás, a balansz mód, ami megtartja például a ray tracinget, és emellett próbálja fixen magasan tartani a képfrissítést is, de mondanunk sem kell, mindennek árva van.
Balansz módban sokszor érződik, a vas nem bírja el a rá nehezedő feladatok súlyát, és akár még átvezetők közben is elfordulhat az, hogy inkább borzalmasan alacsony felbontású textúrákat kapunk hosszabb-rövidebb ideig annak érdekében, hogy ne legyen fennakadás az fps tekintetében. Nyilván ez nem egy kellemes, de azért talán vállalhatónak mondható kompromisszum, ha cserébe tényleg nem sérül a dinamika, a lendület. Az viszont beszédes, hogy a méregdrága Pro konzolon is ennyit sikerült csak összehozni, ide azért még bőven elfér a finomhangolás és a patchelés, ami esetlegesen javíthat a teljesítményen.
A Monster Hunter Wilds ott és abban lett kevesebb a Worldhöz képest, ahol és amiben ez piszkosul jól is áll neki. Semmi szükség egy óriási, olyan méretekkel bíró fővárosra, ahol simán el is tudnánk tévedni, elég minden területre egy kisebb, de jóval praktikusabb alaptábor. A küldetések között könnyedén lehet szelektálni, gyorsan megtaláljuk, hogy épp milyen alapanyag kell nekünk és ezért milyen szörnyeket akarunk öldösni. A grafika nagyon mutatós még úgy is, hogy teljes pompájában jelenleg nem tudja megmutatni magát konzolokon. 40-50 óra a legjobb tempó mellett is kell ahhoz, hogy a high rank szörnyek trófeáit is be tudjuk gyűjteni, és a lehető legdurvább kihívásokkal se esélytelenül nézzünk farkasszemet. A későbbiekben érkező frissítések pedig időről időre visszacsábíthatják majd a profi vadászokat.
A Capcom megint megcsinálta, pár gyermekbetegséget nem számítva egy közel tökéletes folytatást kaptunk, ami azonnali és kötelező vétel a széria elkötelezett híveinek. Az újoncoknak pedig erősen ajánlott, hogy kóstoljanak bele a vadászlétbe. Valószínű, hogy rá fognak kapni az ízére.
