Kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi – ismerjük jól az öreges pampogást. Jómagam is így vagyok sok mindennel, például a kalandjátékokkal: olyan jó lenne, ha újra régi fényükben tündökölhetnének! Mi kellene ehhez? Csupán két dolog: jó történet és kiváló megvalósítás, amelyek közül egyik sem ér semmit a másik nélkül. Ellövöm a poént: a Moebius: Empire Rising is az egyik kritérium teljes elbaltázásába pusztul bele.
Te Jane, én Torzan
Jane Jensen megvan? Na nem úgy, te kis huncut. A kedves hölgy kalandjátékos körökben a félisten és az egész isten között helyezkedik el, egyebek mellett a Gabriel Knight sorozat megalkotásáért. 2010 környékén a kissé felemás fogadtatású, de azért alapvetően szerethető Gray Matterrel tért vissza, és sokan várták izgatottan a Kickstarteren megfinanszírozott új játékának, jelen recenzióm tárgyának megjelenését. Minden bizonnyal arra számítottak, hogy újra nagyszerű történet bontakozik ki Jensen „mesélőkéjéből”: ez így is történt, csak az a fránya „de” ne lenne ott minden gondolatomban.
A történet egy régiségkereskedővel indul, akit nem mellesleg hihetetlen logikai képességekkel áldott meg a sors, így például sokan bérlik fel műkincsek eredetiségének megállapítására. Most azonban egy titokzatos üzletember bízza meg egy furcsa haláleset körülményeinek felderítésével. Ugyan a Malachi Rector névre hallgató főhősnek nem ez az elsődleges munkaköre, bizonyos körülmények felkeltik az érdeklődését, és Velencébe utazik, ahol a város egyik jómódú polgárának feleségét egy kanális fölött átívelő hídra felakasztva találták.
Freud és a Siegmundér becsülete
Innentől a klasszikus kalandjátékok jó szokása szerint point&click módban nyomozhatunk különféle helyszíneken, felkeresve szemtanúkat, ismerősöket és ismeretleneket, miközben összerakosgatjuk a történet egyre szövevényesebb és misztikusabb hátterét. A szokásos „beszélünk, tárgyakat keresgélünk és használunk” játékmenet mellett viszont van pár érdekes fűszer is, amelyek némi újdonságot csempésznek a kalandba.
Egyrészt nem árt, ha ismerjük azokat, akikkel beszélgetünk, nem csak úgy szóba állunk velük. Épp ezért Malachi mindenkit megvizsgálhat első látásra, és a műkincsekkel szerzett tapasztalatok alapján már a beszélgetés kezdete előtt „beskatulyázhatja” az illetőt. Ha jól következtetünk, sokkal könnyebben szerezhetünk információkat az illetőktől. A másik érdekes adalék, hogy már a játék elején kiderül, hogy a szereplők életútja és a velük történtek sok esetben nagyon hasonlítanak történelmi személyek életéhez. Az ilyen kapcsolatokat szintén kideríthetjük az összeszedett információk, valamint egy kis „történelmi ténytár” összevetésével.
Nem szép, de legalább ronda
Az eddigiek ugye nem is hangzottak rosszul? Ha eddig ismerném a tényeket, alig várnám, hogy játszani kezdjek a Moebius: Empire Risinggal – és itt jön az a bizonyos „de”. Mert bármilyen finom egy fagyi, ha lócitromot flöttyentenek a tetejére, mégsem tudjuk megenni. Már magában a 2D-s helyszínek előtt mozgatott 3D-s karakterek is tízen-, sőt huszonéves divat szülöttei, de itt olyannyira embertelenül ronda minden figura kidolgozása, hogy egy fél napos programozóverseny utolsó helyezettje is jobbat alkotna. Baltával faragott fejek, végletekig elnagyolt mozgás, a szinkronhangok fele simán szánalmas, a többit pedig mintha egy C64-es beszédszintetizátorral hozták volna össze.
Már a bevezető „képregény” kidolgozottsága láttán is fogtam a fejem, a játék ronda grafikájához ráadásul irtózatosan bugos motor társul. Szóval, hiába a finomnak ígérkező fagyi (azaz Jensen sztorija), a teljes megvalósítás akkora lócitromot nyom a tölcsérbe, hogy még bottal se piszkálnám meg. Bevallom, félúton abbahagytam a játékot, és nem is akarom látni többet.
