Még szerencse, hogy a Telltale független stúdióként üzemel, mert ha lenne egy kiadó a fejük fölött, már lehet, hogy fenékbe lettek volna billentve. Ez az epizód most speciel egész vállalhatóra sikeredett, de a csapat teljesítménye továbbra is olyan hullámzó, hogy az valami elképesztő. Látszik, hogy ha megerőltetik magukat, akkor még ki tudnak hozni jó dolgokat ebből a szériából, ugyanakkor az is kezd egyértelművé válni, hogy elfáradóban van az a formula, amitől hanyatt vágtuk magunkat a The Walking Dead megjelenésekor.
Kezdem unni
A Telltale immár 12 éve csinál játékokat, az igazi áttörést azonban a 2012-es The Walking Dead hozta meg nekik. Ezt követték az ugyanazokra a mechanikákra és történetvezetési elemekre felhúzott játékok, ami eleinte nagyon tetszett mindenkinek, és ha elég időt szánnak rá, a mai napig megállja a helyét. Bizonyos esetekben nagyon is jó, hogy a Minecraft: Story Mode egy kicsit elengedi a kezünket, és szabadon bejárhatunk egy adott helyszínt, felfedezhetjük titkait, megismerhetjük a karaktereket. Ha viszont ezt nem dolgozzák ki rendesen, akkor az egész olyan lesz, mint amikor egy analfabéta játszik egy point 'n click kalandjátékkal: csak húzogatja a kurzort a képernyőn anélkül, hogy fogalma lenne bármiről, amíg rá nem bukkan valamire, amire rá lehet kattintani. Mi is csak sétálgatunk, és bármiféle indíttatás nélkül nyomogatjuk a gombokat, hogy megtaláljuk azt a karaktert, akivel beszélvén továbbenged majd a játék. Ráadásul ez még mindig pontosan ugyanaz a grafikus motor, amit öt éve is használtak, ennek pedig bizonyos helyeken már a Minecraft is túl nagy falatnak bizonyul.
Döntsék már el!
A legnagyobb problémám még mindig az (és már én is unom, hogy ezt minden egyes tesztben le kell írnom, de továbbra is így van), hogy ezekben a játékokban megvan a potenciál. Soha nem egyértelműen jók vagy rosszak, hanem lógnak valahol félúton a levegőben, és a gyengeségeik mellett mindig vannak nagyon erős pontjaik. Szentül meg voltam győződve például arról, hogy egyáltalán nem érdekelnek a mellékszereplők, aztán egyszer csak egy olyan döntéshelyzetbe kényszerített a játék, ami előtt legalább öt percig ültem. Utoljára talán a már említett The Walking Deadben éreztem így, amikor azt kellett eldöntenen, kinek adok a csokiból.
Bár nyilvánvalóan tudja mindenki, aki ismeri a Telltale-formulát, hogy ezek általában csak látszatdöntések, és a fejlesztők úgyis megtalálják a módját, hogy visszatereljenek bennünket az eredeti mederbe, mégis fontosnak tűnnek. Hasonlóan erős pont az epizód végi bossharc is, ami az izgalmas, pörgős játékmenetet még ütős zenével is megtámogatja. A sötét börtönben játszódó történet egyébként megint olyan, mint az első évad kiegészítőjének egyik epizódja: kifejezetten felnőttes témákkal foglalkozik egy egyértelműen gyerekek számára készített játékban, ugyanakkor nem eléggé bontja ki a konfliktust és a karaktereket ahhoz, hogy az érettebb játékosok is megtalálják a szórakozásukat. Sajnos megint be kell érnünk mindössze másfél órás játékidővel, amit természetesen ezúttal is cliffhangerrel zártak. Hogy innen felfelé vagy lefelé visz-e tovább az utunk, azt lehetetlen megjósolni, de amilyen tempóban darálják a részeket, valószínűleg hamarosan kiderül.