Egy gyenge első félidő után a Telltale bevonult az öltözőbe, felszívta magát, és úgy jött ki, hogy tudja, miképp tegye érdekessé a Minecraftot. Bevallom őszintén, nagyon féltem a Minecraft: Story Mode harmadik részétől. Az első két, felemás epizód után ha nem tudják összekapni magukat, akkor, ha vért izzadnak, sem fogom élvezni a végét. Vagy képesek most megragadni és visszarántani úgy, hogy várjam a folytatást, vagy végleg elvesztem az érdeklődésemet, és magasról teszek arra, hogy mi a helyzet a világot elpusztító szörnyűséggel, a Gyűrű szövetségével (vagy akárhogy is hívják őket), meg úgy az egész világgal. Nem voltam egyedül ezzel az érzéssel, rengeteg rajongó pedig hangot is adott nemtetszésének, ami szerencsére értő fülekre talált.
Amikor elkapott a gépszíj
Úgy ültem le játszani a szériával, hogy vajmi keveset tudtam a világról, de míg a csapat többi szériája szinte azonnal elérte, hogy elkezdjen érdekelni az adott univerzum, addig ez esetben - ha lehet - még inkább eltávolodtam a Mojang pixeles csodájától. Egyszerűen nem jött át, miért is kellene, hogy érdekeljen az egész.
Aztán elindult a harmadik rész felvezetője, ami egyetlen hosszúra nyúlt akciójelenet egy olyan helyszínen, amely csak a Minecraft világában létezik, és megmozdult bennem valami. Végre mögé láttam annak - még ha csak elég felületesen is -, mi miért és hogyan történik. Az epizód egyik helyszínéül szolgáló, szörnyek bedarálását és a loot szortírozását végző Grinder elérte, hogy megjöjjön a kedvem az építkezéshez.
Néhányan talán még emlékeznek az első epizód tesztjére, amikor fogalmam sem volt, hogy a zombi, a creeper vagy az enderman-e a félelmetesebb. Hát most már tudom. Ez az epizód szinte teljes egészében ez utóbbi, koromfekete teremtmények köré épül, és a Telltale-nek sikerült elérnie, hogy néhány sikoltozó fekete kockától kellemetlenül érezzem magam, és erősebben szorítsam a kontrollert. Nem vagyok a világ legbátrabb embere, de nem gondoltam volna, hogy majd egyszer a Minecraft miatt ver hevesebben a szívem.
Drámai fordulat
A fiatal célközönség miatt egyértelmű volt, hogy a fejlesztők nem mernek majd The Walking Dead szintű cselekménnyel vagy jelenetekkel operálni, de eddig az egész olyan semmilyen volt. Végre a sztori és a karakterek is eljutottak arra a szintre, hogy érzelmileg is invesztáljak, a csapat részévé váljak, ne csak unottan válogassak a dialógusopciók közül, hanem foglalkozzak is a karakterem és a többi szereplő érzéseivel. Ebben fontos szerepet játszott a csapat utolsó tagja, a végre részletesen bemutatott Soren, akinek párbeszédei zseniálisra sikeredtek, csakúgy, mint a szinkronja, de a hangokat az előző epizódokban is csak dicsérni lehetett. Emellett ott van betegeskedő társunk (hogy ki ő, az attól függ, hogy az első epizódban kit választottunk), akiért komolyan aggódtam. Vesztettem már el kedvelt bajtársat, és izgultam, hogy ezúttal is beüt majd a krach.
Megtört a jég
Bár ez az epizód is elég rövidkére sikeredett - kényelmes tempóban sem tartott tovább másfél óránál -, végig fenn tudta tartani az érdeklődést; a történet érdekes, az akció pörgős, és a humorfaktor is a helyére került. Bízom benne, hogy a változás nem véletlen, a fejlesztők tudták, mit kell rendbe tenni, és a folytatásban is hozzák majd a szintet. Ha ezt sikerül abszolválni, akkor biztosan lesz okunk panaszra. Addig is megyek, megnézem magamnak ezt a Minecraftot, hátha én is meg tudok építeni egy nagyobb kockát.
