Míg én neutrálisan konstatáltam a Micro Machines: World Series megjelenését, a játék a brit eladási listán a második helyen nyitott a Crash Bandicoot: N. Sane Trilogy után. Dúl a retróláz, most könnyen meg lehet fogni a '20-as, '30-as éveikben járó játékosokat, akikben nosztalgikus érzést keltenek az elmúlt egy-két évtized játékai. Az első Micro Machines 1991-ben jelent meg, az utolsó pedig 2006-ban (illetve ott a Toybox Turbos, amely gyakorlatilag simán lehetne a sorozat egy tagja, csak a Codemasters akkor épp nem kapta meg a jogokat a Hasbrótól), úgyhogy mind a régi rajongókat, mind a múlt évtizedben csatlakozókat visszacsábíthatja az új rész - viszont az elvárásokat nem érdemes magasra tenni.
Attól, hogy kicsi, még lehet veszélyes
A valóságban is létező Micro Machine-autók olyanok, mint a Matchboxok vagy a Hot Wheelsek, és a játékokban is ezeket láthatjuk viszont, nagyjából az eredeti méretben. A pályák egy ház bizonyos pontjai (a konyhaasztal, a kerti tó, a műhely stb.), a követendő útvonalat az adott helyhez kapcsolódó tárgyak szegélyezik, mindegyik nagyon hangulatos. A választék viszont elég sovány, pláne ha összehasonlítjuk akár a Toybox Turbóval, akár a Micro Machines V4-gyel. Míg előbbiben 18 pálya volt, utóbbiban 25, itt mindössze tízzel kell beérnünk, bizonyos módokban még ennél is kevesebbel. A járművek száma hasonlóan alacsony, a Toybox 35-je, de pláne a V4 750-e mellett 12 verda nem mutat jól. Ettől függetlenül viszont érthető, miért nincs több: az ok a Battle-mód.
A játékban nincs kampány (ez a legnagyobb hiányossága egyébként), abszolút a multira hegyezték ki, így aki egyedül akar játszani, az legfeljebb az egyébként osztott képernyős menetekhez tervezett Skirmish-módban gyakorolhat gépi ellenfelek ellen. A játékmódok három kategóriára oszlanak. A Race-ben nyilván a versenyzés a cél, powerupokkal szerezhetünk fegyvereket, hogy unortodox módon soroljuk hátrébb riválisainkat, és az győz, aki a három kör végén elsőként hajt át a célvonalon. Az Elimination nagyon hasonlít a Speedrunnersre. Addig megyünk körbe-körbe a pályákon, amíg végül csak egy játékos marad életben (nem zuhan le, robban szét, vagy marad le annyira, hogy kilógjon a folyamatosan szűkülő képernyőről). Minden menet végén pontokat kapunk, és az győz, aki a pontjaival elsőként éri el a célt. Nekem kétségkívül ez volt a legszórakoztatóbb, de a fejlesztők a legtöbb energiát a Battle-be pakolták. A Battle több módból áll, mindegyik során két hatfős csapatra oszlanak a játékosok. Néha területfoglalás a feladat, máskor egy bombát kell a másik csapat bázisán tartani, vagy egy zászlót megszerezni. Ezekben érthető meg igazán, miért csak 12 kocsi van: mindegyikhez kapcsolódik két, idővel újratöltődő képesség és egy ulti (a' la Overwatch), másféle fegyverekkel szerelték fel őket: a mentőautó healerként segít, a tűzoltó eloltja a tüzet, ha lángol egy csapattársa. Ezeket kitalálni, megalkotni nem kis meló, és azért látszik, hogy nem erre a játékra jutott a Codemasters költségvetésének legnagyobb része, úgyhogy jól kellett beosztani.
Egy gépek nélküli világ
Battle-ben az élményt jelentősen elrontotta, hogy akárhány meccset indítottam, mindig volt legalább egy-két, de inkább több, gép irányította, indokolatlanul erős és pontos játékos, akik ahogy megszereztem a zászlót vagy a bombát, azonnal szétlőttek. A matchmaking gyors, de az az ára, hogy összedob pár embert, a maradék helyeket meg MI-vel tölti fel. Értem a játék célját, de így nem fogja soha elérni. Ahhoz képest, amit nyújt, a Micro Machines World Series drága - csak a hardcore fanoknak érheti meg, akik kompetitív shooterek helyett ezzel töltenék az idejüket -, a többieknek alighanem erős hiányérzete lesz.
