A svéd székhelyű csapat, a The Bearded Ladies olyan veterán munkatársakból áll, akik többek között Hitman, Payday, Far Cry és Tom Clancy's The Division szintű projekteken dolgoztak korábban. A 2018-as indie meglepetéssel, a Funcom által kiadott Mutant Year Zero: Road to Edennel robbantak be a köztudatba, amellyel megcsillogtatták, hogy milyen atmoszférát tudnak teremteni, milyen tehetségesek a világépítésben és azt is, hogy milyen jól áll nekik az XCOM-stílusú harcrendszer. A 2020-as Corruption 2029-cel már a hardcore taktikázást is bevállalták, de az fű alatt maradt.
Újdonságuk, a Miasma Chronicles esetében már az 505 Games támogatásával mertek nagyobbat álmodni, és az említett címek erősségeit egyesíteni, de szerencsére elkerülték a feltörekvő stúdiók rákfenéjét és nem tolták túl: amit ígér a koncepció, azt teljesíti is, méghozzá minőségi módon.
Szerelőből hős
A nem túl távoli jövőben járunk, amikor Amerika már csak árnyéka régi önmagának egy misztikus erő, a Miasma miatt. Azokon a területeken, ami még lakható és járható a túlélők (emberek, robotok és egyebek) megpróbálnak boldogulni úgy, ahogy tudnak. A Miasma azonban szépen lassan mindent felemészt és szörnyekké transzformálja át a megmaradt élőlényeket is. Egy ilyen vidám környezetben ismerkedünk meg főhősünkkel, Elvisszel és mechanikus tesójával, Diggsszel, akik egy bányavárosban egy kis szerelőműhelyet működtetve tengődnek, de a fiúnak az a legfőbb célja, hogy különleges kesztyűjével átjusson a Miasmán és megtalálja évekkel korábban eltűnt édesanyját. Elvis aztán piti kis szakiból egyre komolyabb harcossá válik, társak csapódnak mellé, és minél többet derít ki arról, hogy ki ő valójában és kicsoda az anyja, annál meglepőbb válaszokra lel.
A Miasma Chronicles pedig minden perccel egyre jobban magába szippant, amit a világában töltünk. Miközben elkísérjük Elvist az útjára, fokozatosan ismerjük meg, hogy mi történt az "originálokként" emlegetett emberiséggel: a karakterek és NPC-k dialógusai mellett jegyzetekkel, meghackelhető robotroncsokkal, terminálokkal, ősi ereklyékkel, valamint a részletgazdag környezet mementóival zajlik a lore építése, és minél többet tudunk meg, annál többre szomjazunk még. A játék erős atmoszférával rendelkezik, így nem csupán az tartja fenn a figyelmünket, hogy mi történt régen, de az is, hogy mi zajlik a jelenben: a történet főszereplőjén keresztül részünk lesz örömben (vannak humoros pillanatok is), haragban (ennek az összecsapásokban külön funkciója van) és bánatban (akadnak meglepően drámai események is) egyaránt, mialatt feltárjuk a legendák mögötti valóságot.
A vizualitást gyengéden szolgáló dallamokkal kísérve kész élmény felfedezni a festői helyszíneket - legyen szó egy tákolmányokból álló településről, egy leamortizálódott felhőkarcolóról vagy egy volt vidámparkról -, amelyek közül többhöz is érdemes vissza-visszatérni, mivel a Miasma átformálja őket, valamint a fő küldetések mellett vannak változatos mellékmissziók is. Sokat segít a beleélésben az is, hogy nem mehetünk egyből neki bárkinek, aki az utunkba esik, egy területen más-más erősségű ellenfelek is el vannak szórva, így mindig éppen ott és akkor haladhatunk tovább, ahol és amilyen szinten tudunk. Itt jön képbe a Miasma Chronicles másik fontos eleme: a taktikázás.
Felvesszük a kesztyűt
Említettük korábban az XCOM-ra jellemző körökre osztott harcrendszert, nos ismételten ezt alkalmazta a stúdió, de gondolt azokra is, akiket feldühít az, ha néha a karakter akkor sem találja el az ellenfelet, ha az közvetlenül előtte áll. A játék és a küzdelmek nehézsége ugyanis testreszabható: előbbinél koncentrálhatunk csak a narratívára is, de akár durvulhatunk is, utóbbinál pedig a félig vagy teljesen taktikai megközelítéssel élhetünk: az egyik verziót választva szinte minden lövés automatikusan célba talál, a másik pedig az XCOM-féle megoldás, azaz a szerencsefaktort is figyelembe vevő, százalékokban kifejezett találati esély. Ez nem az a fajta játék, amelyben az MI csak dísznek van, ezért már normál fokozaton is okozhat meglepetéseket a rendszer, komolyabb szinteken pedig igencsak latba kell vetnünk minden stratégiai érzékünket a győzelemhez.
Akármelyik nehézséget is részesítjük előnyben, kétféle módon közelíthetjük meg a ránk váró összecsapást: lopakodva elintézünk mindenkit, akit csak tudunk anélkül, hogy a többieket riadóztatnánk, és utána előnyösen elhelyezkedve kezdjük meg a csatát, vagy felszívjuk magunkat, és egyből nekimegyünk a feladatnak. Mindkettő élvezetes és kihívást jelentő harcokhoz vezet, amiket több összetevő is befolyásol a karaktereink fejlesztésétől a passzív és aktív képességeik, illetve fegyvereik bevetésén át a fogyóeszközök (mint a repeszgránát, a HP-t adó medipod vagy az energia-visszatöltő) használatáig. De Elvis különleges kesztyűjének trükkjeit (például a taszítás vagy az elmemanipuláció), a környezeti viszonyokat (fedezékrendszer, magaslat, robbanó hordók stb.) és az ellenfelek típusait (más megközelítést követel meg egy olyan lény, ami a halálhoz közel osztódik és mást az, ami felrobban, ha mellettünk hal meg) is számításba kell vennünk.
Miasmánia
Természetesen a Miasma Chronicles esetében is előfordulnak kisebb hibák (kétszer is beragadt a karakterem, de bármikor lehet menteni, szóval könnyű volt visszatölteni; néha tapasztaltam kisebb röccenéseket is, de ettől függetlenül ultrán 60 fps-sel vígan futott; felbukkant egy-két bug és MI-anomália is), de mindez semmi ahhoz képest, amit - az akár több tíz órára is rúgó - játék világépítés, atmoszférateremtés, karakterfejlődés és látvány terén művel. A The Bearded Ladies határozottan szintet lépett, így akit nem tántorít el a körökre osztott harcrendszer, az újabb kincsre lelhet általuk.
