Újra irányításunk alá vonhatjuk az eredeti Mega Mant több mint nyolc évvel előző kalandja után. Miután a Capcom ismételten kiadta az összes epizódot mind az alap Mega Man szériához, mind az X sorozathoz, úgy gondolta, itt az ideje, hogy folytatást készítsen a 2010-es Mega Man 10-hez. A fejlesztők mindent elkövettek, hogy imponáljanak azoknak a rajongóknak, akik még az 1980-as években szerettek bele a kis kék robot kalandjaiba, de sajnos nem vették figyelembe az új generációból csatlakozó gamerek elvárásait.
Minden, mi szem-fülnek ingere
Mindenképp leszögezném, hogy a látvány miatt egy rossz szó sem érheti a játékot. Színes és vibráló a képi világa, folyamatosan mozgó hátterekkel és részletesen kidolgozott karakterekkel. A zenékre sem lehet komolyabb panasz. Megvannak az eredeti játékokból visszaköszönő dallamok, de önálló szólamokat is lehet hallani, és mind kellően adrenalinpumpáló. Személyes problémám volt mindössze, hogy az elektronikus zenék nekem nem igazán jöttek be, retró vagy letisztult hangzásnak jobban örültem volna, de ez tényleg csak ízlések és pofonok kérdése.
Ismét öregedtem pár évet
Ami a pofonokat illeti, a játék szeret belőle adni rendesen. Habár a kezdés előtt négy nehézségi fok közül is választhatunk, ez nem változtat a szökdécselős szakaszok nehézségén. Az ellenségek kevesebbet sebeznek, hamarabb meghalnak, de így is topon kell lennünk, ha ugrálásról van szó, ami természetesen tetemes részét teszi ki a játéknak.
Sajnos az irányítás nem érződik olyan simának, mint amit elvárnánk egy ilyen nagy múltú platformertől. Az ugrással kombinált lövés okozza a legtöbb nehézséget, és nem egy olyan eset volt, amikor több irányból érkező ellenfelekkel szemben kellett megvédenem magam, miközben próbáltam nem lezuhanni és elveszíteni egy életet. Nem is beszélve arról, hogy több olyan pályaközi miniboss is van, akiket folyamatos ugrás-lövés kombóval lehet csak kiiktatni.
A másik nagy gondom a mentési rendszer "átalakításával" volt. A Legacy Collectionbe tettek egy olyan save-load rendszert, amivel pálya közben is bármikor menthettünk, és visszatölthettünk egy korábbi állást. Ezzel persze megkönnyítették a játék végigvitelét, de az újrapróbálkozásból fakadó frusztrációt is semlegesítették (ha eljutottunk egy főellenséghez az utolsó életünkkel és elbuktunk, nem kellett az egész pályát újra kezdeni, újra és újra meg tudtuk próbálni a legyőzését). Persze amikor az eredeti játékok kijöttek, akkor a mostani rendszer volt bennük, de azóta megváltoztak a játékosok igényei, és ez nagyon elkeserítő lehet egy olyan fiatalnak, akit a jelen generációban szippantott be a Mega Man érzés, továbbá az edzettebb gamereket is jócskán fel tudja idegesíteni. Sok pálya repetitívvé és unalmassá vált, amikor már sokadjára kellett elölről kezdenem.
Egy maréknyi újdonság
A legnagyobb játékmechanikai újdonság a Double Gear System. Ezt a rendszert rögtön a játék elején szerelik be Mega Manbe, aki ettől kezdve egy gombnyomásra lelassíthatja az időt, vagy felerősítheti támadásait, sőt igazán szorult helyzetben akár mind a kettőt megteheti egyszerre. Ezt akárhányszor bevethetjük, de ha használtuk valamelyik képességet, egy ideig várnunk kell, hogy újratöltődjön, addig egyiket sem aktiválhatjuk újra. Összességében a Mega Man 11 egy látványos, izgalmas platformerjáték, amely megfelelően adózik az elődöknek, és újdonságokat is hoz, de az irányítási problémák és a mentési rendszer limitálása nagyon sok frusztrációt hoz a képletbe.
