Kezdetben minden jel arra utalt, hogy március hava a közel kifogástalanra sikeredett nyitott világú játékok jegyében telik. Elsőként a Horizon Zero Dawn varázsolt el bennünket, utána a The Legend of Zelda: Breath of the Wild szolgáltatott nyomós okot (eddig az egyetlent) arra, hogy Nintendo Switch konzollal kívánjuk bővíteni gyűjteményünket. Ám ezt követően előbb a Tom Clancy's Ghost Recon Wildlands csúfította el a sormintát, majd pedig a Mass Effect: Andromedáról derült ki, hogy aligha lesz bérelt helye az év játékáról folyó szavazás jelöltjei között. Legfeljebb kívülről, a partvonal mellől szurkolhat majd az arra érdemesebbeknek. Félreértés ne essék, szó sincs arról, hogy mindenben egyetértenék a BioWare-re kígyót-békát mondó ezerarcú cézárral, de azt sem tehetem, hogy homokba dugom a fejem, és nem veszem észre a játék ostoba hibáit és ordító hiányosságait.
Tiszta lappal
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a BioWare az elmúlt években már nem bírta az internet népének jóindulatát, most pedig még annyira sem. Éppen ezért lett volna rettenetesen fontos a megkopott renoméjú cég számára, hogy oly hatalmasat villantson, aminek láttán még legvehemensebb kritikusai is elnémulnak az ámulattól. E célra keresve sem lehetett volna jobbat találni, mint saját IP-i közül a legmenőbbet, a Mass Effect szériát. Gyaníthatóan sokan emlékeznek még a trilógia parázs vitákat kiváltó lezárására, amely több lehetséges irányt is felvázolt egy majdani folytatás számára. Igen ám, de a csapat képtelen volt dűlőre jutni, hogy melyiket fogadja el hivatalosnak, emiatt alternatív megoldással rukkolt elő.
A Mass Effect: Andromeda a második rész vége és a harmadik eleje között veszi kezdetét. Ekkor már többen is tisztában vannak a reaperek jelentette fenyegetés mértékével, ám a döntéshozók többsége még nem jutott túl a tagadás fázisán, és úgy tesz, mint a süllyedő Atlantisz lakói Terry Jones Erik, a viking című fimében. Legalábbis ez a látszat. Ugyanis hogy, hogy nem, épp e vészterhes időszakban szökken szárba a történelem legambiciózusabb vállalkozása, amelynek célja, hogy öt gigantikus űrhajóban 20-20 ezer telepest juttasson el a napunktól (Sol) 2,5 millió fényévnyire található szomszédos galaxisba, az Androméda-ködbe. A fajok közti példátlan együttműködés eredményeként négy bárka útnak is indul, amelyek túlnyomórészt embereket, asarikat, turianokat és salarianokat szállítanak, hogy 634 évvel később megérkezzenek célállomásukra. Az ötödik, quarian bárka meghibásodás miatt nem tart velük. A terv szerint a letelepedés szempontjából optimálisnak vélt Heleus csillagcsoport más-más pontjain kötnének ki a szállítóhajók, a rezidens pathfinder (ösvénykereső) csapata feltérképezi a lakható bolygókat, és ezzel párhuzamosan randevúznak a Nexus űrállomáson, amelyet egy korábban útnak indított különítmény (köztük ezernél is több krogan) hivatott felépíteni és üzemeltetni, hogy otthont adjon a galaktikus tanácsnak a Tejút-béli Citadel mintájára.
Ilyeténképpen sikerült az Andromedát térben és időben is távol tartani az eredeti trilógiától, lefektetve az alapjait egy teljesen új sorozatnak, csak érintőlegesen kapcsolódva Shepard monumentális kalandjához. A sors szeszélye folytán azonban mind az Androméda-iniciatíva, mind a BioWare elszámolta magát.
A vér kötelez
Egy ilyen összetett és rengeteg változót figyelembe vevő tervbe törvényszerűen hibának kell csúsznia. Senki sem láthatta előre, hogy a megérkező bárkák - köztük a Ryder famíliát is szállító Hyperion - belerohannak egy, az egész csillagcsoportosulásra kiterjedő, ismeretlen eredetű energiafelhőbe. Ahogy arra sem számítottak (De miért nem?), hogy a Nexuson lázadás tör ki, a legígéretesebb bolygó lakhatatlan, és tetejébe egy ismeretlen - később kett néven azonosított - agresszív faj is feltűnik. Innen szép nyerni - tartja a mondás -, de mielőtt választott hősünk (Sarah vagy Scott Ryder) megtehetné első lépéseit a felemelkedéséhez vezető, hosszú úton, előbb meg kell tapasztalnia az érzelmi pokol legmélyebb bugyrát. Sajnos a drámainak szánt pillanat élét tompítja, hogy nem töltöttünk elég időt Alec Ryder, az eredeti pathfinder társaságában. Ezért nem zárhattuk a szívünkbe, és nem is tudjuk átérezni a testvérek gyászát. Csak később, ahogy az idő múltával hozzáférünk naplófeljegyzéseihez, dereng fel számunkra, hogy az érzelmeit ritkán kimutató egykori N7-es katona mekkora áldozatot is hozott családja egyben tartásáért.
Mielőtt azonban lábunk megérinthetné az első bolygó talaját, még át kell esnünk a karakterválasztás (opcionálisan szerkesztés) formaságain. Mivel a testreszabási lehetőségek szűkösek, gyorsan kiválasztottam a gyári Scottot, ő legalább hasonlít a modellre, akiről mintázták (nem úgy Sarah, akivel csúnyán elbántak), majd elköltöttem az első skillpontomat a harci képességek fáján. Tekintve, hogy a trilógiát is soldierrel játszottam végig, most is abba az irányba fejlesztettem hősömet, de nyugodtan megtehettem volna, hogy kedvem szerint mixelem a tulajdonságokat, és vegyesen használok biotikus, illetve techképességeket. Az új rendszerben ugyanis semmiféle megkötés nem vonatkozik ránk, azt a tulajdonságot fejlesztjük, amelyiket akarjuk (hat lépcsőben lehet, az utolsó három fokozatnál választanunk kell két-két lehetőség közül), valamint az ily módon feloldott profilok közül annak a bónuszait élvezzük, amelyik leginkább rokonszenves.
A Ryder testvérek személyisége többé-kevésbé adott, de Scottot szimpatikusabbnak találtam, mint ikernővérét, amiben a nem túl meggyőző színészi játék és a sokat szidott karakteranimációk is óriási szerepet játszottak. Egyébiránt, ha nem akarunk komplett idiótát csinálni Ryderből, kerüljük a viccesnek szánt válaszlehetőségeket. Bizonyára mindenkivel előfordult már olyan, hogy azt hitte, a világ legszellemesebb poénját találta ki, ám azt kimondva egyértelművé vált, hogy a kínos csendet követően nem vele nevetnek, hanem rajta. Valamennyire menti a helyzetet, hogy ilyenkor a beszélgetés résztvevőinek reakciója híven tükrözi gondolatainkat. Forgatják a szemüket, ingatják a fejüket, láthatóan nem értik, hogy történhetett ez meg. Magyarán olybá tűnik, mintha az írók is tisztában lennének azzal, hogy munkájuk színvonala helyenként jócskán alulmúlja a BioWare-től megszokott minőséget. Azt sem zárom ki, hogy valamilyen kifacsart logika mentén tudatosan születtek a zavarba ejtő párbeszédek és a kétdimenziós sablonkarakterek (köztük a társaink), mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a BioWare már nem a régi. Csak az elmúlt néhány évben számos jobban megírt szerepjátékhoz volt már szerencsénk a Pillars of Eternitytől kezdve a Tyrannyn és a Tormenten át a Witcher III-ig, és egyelőre nem látom jelét annak, hogy belátható időn belül ismét a kanadaiak váljanak hivatkozási alappá, mások által követendő normává.
Hol ember még nem járt
A néhány órásra nyúló prológust követően a többiek megrökönyödésére kinevezett pathfinderként - a protokoll szerint nem mi következtünk volna a rangsorban - ránk hárul a feladat, hogy miután megtaláltuk a Nexust, és kapcsolatba léptünk a legénységével, megkezdjük a Heleus felfedezését. Ebben óriási segítségünkre lesz S.A.M., a mesterséges intelligencia, ami rendkívül szoros kapcsolatot ápol a ryderekkel, ám ennek természetére, ahogy sok egyéb titokra is, csak jóval később derül fény. Köztük a remnantok és az angarák eredetére. Előbbiek egy ismeretlen civilizáció hagyatékai, gigászi terraformáló létesítmények őrzői, és az esetek többségében legyőzendő akadályt is jelentenek, hiszen betolakodóként tekintenek ránk. Utóbbiak pedig az egyetlen értelmes őshonos faj, amellyel a játékban találkozunk. Az angarák háborúban állnak a kettekkel, amelyek technikai fejlettségük okán előnyösebb helyzetben vannak, de ha esetleg nem várt szövetségesre lelnének egy másik galaxisból, lehet, hogy fordulna a kocka. A széria hagyományaihoz híven rengeteg érdekességet megtudunk a szóban forgó fajokról, társadalmi berendezkedésükről, hitvilágukról. És míg az angarákkal könnyű rokonszenvezni (még belviszályaik ellenére is, miáltal nem is különböznek annyira tőlünk), addig a minden egyéb fajra jelentéktelen rovarként tekintő ketteket egyáltalán nem esik nehezünkre gyűlölni. Mondjuk írhattak volna karakteresebb és emlékezetesebb vezetőt is Archon helyett.
Mégis érdekesnek találtam az Andromeda történetét, dacára annak, hogy döntéseink súlyát alig érezni, és a következmények sem számítanak túlzottan. Kifejezetten tetszett az alapszituáció és a korábbi epizódokhoz mérten lassabban kibontakozó cselekmény. A visszaemlékezéseken keresztül gombolyított Ryder-vonal fontos dramaturgiai eszköz, a cselekménynek lendületet adó, valamint a legénység tagjaihoz kapcsolódó küldetések pedig túlnyomórészt szórakoztatóak. Inkább a task (tennivaló) kategóriába sorolható opcionális missziókkal van gond, amelyeknek se szeri se száma, ellenben szinte kivétel nélkül abból állnak, hogy meghatározott számú növényt, állatot, ásványi anyagot, holttestet vetünk alá egy gyors helyszíni vizsgálatnak az omni-toolba applikált szkennerünkkel. Oké-oké, adtak nekik valamilyen kontextust, narratív keretbe foglalták őket, de ettől még jellegüket tekintve bántóan egyformák. Alig egy-két kivétel akad közöttük.
Sajnálatos, hogy a BioWare nem törekedett nagyobb változatosságra, még a planéták kolonizálása feltételeként elvégzett terraformáló küldetések során is mindig ugyanaz a feladatunk. Aktiváljunk három monolitot, amelyek lehetővé teszik, hogy bejussunk egy negyedik létesítménybe, ahol összecsapások, egyszerű fejtörők és sudokujellegű minijátékok várnak ránk.
Viszont van valami az Andromedában, ami önismétlő természete ellenére is képes volt beszippantani, hogy aztán végeláthatatlan órákon át furikázzak a néhai Makónál jóval kezesebb, ám sajnos fegyverzet híján legfeljebb faltörő kosként és rögtönzött fedezékként használható Nomad volánja mögött. Kíváncsiságtól hajtva barangoltam be a sivatagos, jeges, dzsungeles tájakat, hoztam létre előretolt állásokat (újratöltés és gyorsutazás céljából), és elegyedtem szóba a népek olvasztótégelyeként és elsődleges küldetésosztó helyként funkcionáló űrállomás, valamint egyéb település lakóival. Talán a hangulat ragadott magával, de az is lehet, hogy a harc a ludas, amit pokolian élveztem, és élvezek a mai napig.
Epizódról epizódra megfigyelhettük, miként változnak, válnak egyre akciójátékosabbá a Mass Effect összecsapásai, amelyek tempója sosem volt még ennyire gyors. Az átalakított fedezékrendszer az első részhez hasonlóan automatikusan tereptárgyak mögötti kuporgásra készteti Rydert, amint elég közel kerülünk hozzájuk, de vigyázzunk, hogy hol remélünk biztonságra lelni, mert nem mindegyik objektum áll ellen sokáig az ellenséges tűznek. Egyébiránt már csak azért sem válik Gears of War-szerű állóháborúvá a lövöldözés, mert képesek vagyunk hatalmasakat szökellni, a levegőben lebegve tüzelni, és villámgyors suhanásokkal pozíciót változtatva kikerülni ellenfelünk látószögéből. Elsajátított skilljeink közül legfeljebb hármat használhatunk, fegyverből pedig akár négyet. Sajnos az akció előtérbe helyezése miatt befolyásunk a csapattársakra korlátozott. Ide-oda küldözgethetjük őket, de arra nincs lehetőségünk, hogy a nekünk tetsző pillanatban mi magunk süssük el képességeiket. Teljes egészében az MI gondjaira vannak bízva, ám mivel az ellenfélé sem hibátlan, nem éreztem őket koloncnak a nyakamon.
Beszéljünk a szexről
Régóta hozzátartozik a BioWare arculatához, hogy játékaiban igyekszik teret adni különböző kultúrák és világnézetek sokaságának, valamint a legliberálisabb demokráciákban is törvényen kívül helyezettek kivételével minden létező szexuális orientációnak és nemi identitásnak. A magunk részéről üdvözlendőnek tartjuk ebbéli igyekezetét, mert az adott kisebbségeket megfelelően szerepeltetve még hihetőbb világokat, karaktereket és történeteket lehet létrehozni. Igen ám, de a kanadai lányok és fiúk fordítva ültek fel a közmondásos lóra, ráadásul akkora lendülettel, hogy egyből a másik oldalán találták magukat, arccal a pocsolyában. Most már ott tartunk, hogy LMBTQ-szervezetek kérik a stúdiót, fogja vissza magát, mert amit pillanatnyilag művel, azzal többet árt az ügyüknek, mint használ. Állításuk szerint a meleg vagy teszem azt, transznemű karakterek Mass Effect: Andromedában történő ábrázolása sértő és tolakodó.
Tényleg teljesen valószerűtlen, hogy valaki, akivel korábban sosem találkoztunk, a bemutatkozást követő második mondatában beavasson legintimebb titkaiba. Mindenesetre gondoskodott arról a BioWare, hogy vonzódjon bár a játékos akár a női, akár a férfi nem iránt, ugyanúgy megtalálja a neki való partnert, mint az, aki földönkívüliek láttán termel ipari mennyiségű dopamint és szerotonint. Ráadásul a korábbi epizódokkal ellentétben a komoly kapcsolat mellett némi kilengés is megengedett, hiszen egyéjszakás kalandra fogékony alanyokban sincs hiány, mások pedig nem zárkóznak el az extrákkal fűszerezett barátságtól sem. És ha még nem mondtam volna, a párkeresést nem szükséges a Tempest legénységére korlátoznunk, ami pedig az udvarlásnak nevezett násztáncot illeti, elég vegyes összkép fogadja a játékost. Némelyik kimondottan kínos (például ahogy Sarah megpróbálja felszedni Suvit), de akad korrektül prezentált (Scott és Cora) és sutaságában bájos (Scott és Vetra) enyelgés is.
Együtt egy szebb jövőért
Habár sosem számított a széria megkerülhetetlen elemének, és tulajdonképpen a harmadik részig egyáltalán nem volt a Mass Effect játékok része, kedvező fogadtatása miatt úgy döntött a BioWare, hogy az Andromeda sem maradhat közösségi élmények nélkül. Ugyanakkor a kooperatív multitól irtózókra tekintettel gondoskodott arról, hogy az egész teljesen opcionális maradjon, magyarán az égadta világon semmilyen hatással nincs a kampány történéseire az, hogy hány sikeresen teljesített Strike Team Mission szerepel a nevünk mellett. Mindössze számtalan egyéb módon, például bányászattal, kereskedelemmel és cryopodok feloldásával megszerezhető erőforrásokkal leszünk gazdagabbak, no meg az élménnyel, amire elsőként a korrekt jelzőt aggatnám. Már amennyiben persze örömünket leljük a hordamód sokadik reinkarnációjára. Hat, fokozatosan durvuló hullám során kell állnunk a sarat, helyenként olyan speciális feladatokat is végrehajtva, amelyek egy-egy kulcsfontosságú ellenfél likvidálását, valamilyen szerkezet leállítását vagy egy számítógép feltörését foglalják magukba.
A hetedik hullám küzdelmei pedig már a kivonási pont környékére koncentrálódnak. Ez az egyetlen, amely időre megy, vagyis csupán ki kell tartanunk, míg megérkezik a kiutat jelentő űrkomp. Természetesen ekkor helyezi a négyfős csapatot a legnagyobb nyomás alá az ellenfél, és kooperáció nélkül ténylegesen hamar alulról szagoljuk az ibolyát. Nyilván nem igényel részletes magyarázatot, hogy miért rossz ötlet frissen létrehozott karakterrel fejest ugrani egy ezüst vagy arany fokozatú küzdelembe. Kezdéskor több faj és kaszt kombinációjából választunk kedvünkre való APEX-milicistát, akit aztán szintlépésről szintlépésre haladva pátyolgatunk két passzív, valamint három aktív képességét fejlesztve. A fizetségképpen kapott játékbeli valutával további karaktereket oldhatunk fel, de vásárolhatunk véletlenszerű modokat, fegyvereket és egyebeket tartalmazó pakkokat, valamint egyszer használatos holmikat, amilyen az elsősegélycsomag.
Mint azt már említettem, nem szükséges foglalkoznunk a multival, ha nem szeretnénk. Egyébként is módunkban áll magunk helyett Strike Teameket bevetésre küldeni a Tempest fedélzetén (és a Nexuson) megtalálható konzolt használva. A szóban forgó csapatok hozzánk hasonlóan tapasztalati pontot gyűjtenek (többet, ha teljesítik a küldetést), és szintet lépnek. A misszió nehézségi fokozatától függ, hogy mennyi idő múlva tesznek nekünk jelentést, mekkora a siker esélye, továbbá milyen jutalom üti a markunkat.
Ellenfeleink a kampánybéli frakciókból kerülnek ki, vagyis tejúti törvényen kívüliek, kettek és remnantok támadnak ránk az egyszerű gyalogtól kezdve az erőpajzzsal és páncéllal ellátott, önmagukat akár álcázni is képes különleges egységeken át a hatalmasra nőtt/épített behemótokig. A szívósabb rosszfiúk jellemzően rendelkeznek valamilyen sérülékenyebb testfelülettel, érdemes azt célba venni.
A következő járat hamarosan indul
Némiképp túlzónak tartom a játékra zúdult gyűlölethullámot, de kétségtelen, hogy a BioWare és az EA magának köszönheti a kialakult helyzetet. Számtalanszor elhangzott, hogy szükség esetén hajlandók elhalasztani a premiert. Amennyiben így tesznek, legalább a bugok (kinyitok egy ajtót, és szembegurul velem a Nomad) és egyéb technikai jellegű problémák elkerülhetőek lettek volna, de tartok tőle, hogy az illogikus, átgondolatlan és idegesítő megoldásokat így sem úsztuk volna meg. Indokolatlanul túlbonyolított volt az űrutazás, az e-maileket csak a Tempest fedélzetén lehetett elolvasni, olyan bolygókon keressük apánk emléktöredékeit, amelyekre sosem tette a lábát, a tejúti technológia kompatibilis a többi fajéval, simán használhatjuk a kihelyezett ládákat életerőnk és lőszerkészletünk visszatöltésére és így tovább.
Mindenesetre jó irányba indultak el az első combosabb javítással, ami megszünteti a technikai jellegű problémák egy részét, javítja az ember és asari karakterek kinézetét (különös tekintettel az élettelen szemekre), általánosságban pedig az ajakszinkront és a mimikát, átugorhatóvá válik az idegtépő utazás a világűrben, valamint bővül az inventory kapacitása. Ha jót akartok magatoknak, feltétlenül kapjátok le a kb. 2,5 GB-os javítást, mert tényleg sokat segít abban, hogy csökkenjen az a kellemetlen bizsergés, ami minden egyes alkalommal felkúszott a gerincünkön egészen a nyakszirtünkig, ha merev arcú, inkább elfuserált androidra, semmint élő személyre emlékeztető szereplővel álltunk szóba.
Ezzel párhuzamosan több dialógust is átdolgoztak. A szöveg változatlan maradt, de az elmondottakkal harmonizáló testbeszéd, valamint a pontosabb szájmozgás gondoskodik arról, hogy hitelesebbnek tűnjön. Az ígéreteknek megfelelően sokkal több fegyver, páncéldarab és kiegészítő fér el a hátizsákunkban, de az volna a legjobb megoldás, ha elhelyeznének egy korlátlan kapacitású ládát a Tempesten a felszerelésválasztó szekrény mellett. Ami az űrutazást illeti, bolygórendszeren belül átugorhatjuk az animációt, ám amikor le- és felszállásra kerül sor, vagy egy másik rendszerbe kívánunk eljutni, továbbra is kénytelenek leszünk videókat bámulni. (Valószínűleg töltési folyamat zajlik ilyenkor a háttérben, amit így fednek el.) A másik megoldás az lett volna, hogy többször és tovább időzünk statikus töltőképernyők társaságában.
A szóban forgó patch észrevehetően növelte a félautomata fegyverek tűzgyorsaságát, szívósabbá tette a törvényen kívüliek frakciójához tartozó ellenfeleket, és némileg legyengítette a remnant robotokat. A kettek kapcsán viszont nem vettem észre változást. Ennyi elsőre nem is rossz, de akadnak még problémás területek szép számmal. Szerencsére a fejlesztők nem dugták homokba a fejüket, az elkövetkező hónapokat annak szentelik, hogy olyan formába hozzák a játékot, amilyet megérdemelt volna, azaz egyebek mellett kipofozzák az animációkat, javítanak még a dialógusokon, több lehetőséggel ruházzák fel a karakterszerkesztőt, további küldetésekkel gyarapítják az APEX missziók sorát, és kezdenek valamit az iparági sztenderdekhez képest többéves lemaradással küzdő, műanyag hatású frizurákkal is.
Sajnos a mai világban egyre általánosabb ez: érdemes megvárni amíg legalább az a pár hónap eltelik, amit a fejlesztők adtak maguknak megjelenés után. Szerintük ennyi idő elég arra, hogy ráncba szedjék az Andromedát, és többé ne úgy tekintsünk rá, mint egy menő Milky Way reklámra, ami nyomokban Mass Effectet is tartalmaz.
