A hősalapú lövöldék piacán nagyon nehéz bármi újat mutatni. Lassan már nem számít, hogy mennyire jó a fegyverkezelés, mennyire érdekesek a karakterek, vagy mennyire komplex a játékélmény: az embereknek elege van, és mindenki a kukába kívánja a műfajt. Ilyen körülmények között nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy valaki mégis beleálljon a háborgás közepébe, és azt ígérje, hogy ő majd olyat mutat, amit még senki soha.
Abban nem vagyunk biztosak, hogy az utóbbi sikerült, de a NetEase csapatának valami mégis összejött. A Marvel Rivals nem egy kifejezetten lecsiszolt, vagy egy nagy gonddal kiegyensúlyozott produkció, de van benne valami, ami a műfaj többi részéből régóta hiányzik: korlátlan szórakoztatás.
Galacta haláli hétvégéje
A Marvel Rivals kampány nélkül érkezett, de ettől még sztorit kapunk bőséggel. A szuperhősök és gonoszok ütközeteit elsődlegesen annak köszönhetjük, hogy a számtalan idősík két Doctor Doomja összecsapott egymással. A két gaztevő csatáinak hatásai végigsöpörnek az egész chronoverzumon, és az ez okozta katasztrófákat csak hőseink háríthatják el. Minden pályának megvan a maga története, így a meccsek azt az érzést keltik, mintha egy antológia képregénysorozatot olvasgatnánk. A Tokyo 2099 Shin-Shibuyájában például a védők a Master Weaver oldalán harcolnak, aki hasznosítani akarná a Timestream anomália adta erőket, míg a támadók Spider-Zerónak segítenek eljutni az anomália középpontjához és bezárni azt. Tulajdonképpen még mindig csak a szokásos "rakománykísérgetést" csináljuk, de a narratív keret egy fokkal érdekesebbé teszi az egészet.
Ez nagy általánosságban elmondható a Marvel Rivals minden szeletére. A karakterek egy folyton bővülő sztoriszekciót kaptak, a szezonokban Galacta (Galactus lánya és az egész hadd-el-hadd felügyelője) figyeli és kommentálja az eseményeket, és a galériában képregényfüzetek és egyéb jegyzetek szövik tovább a narratíva fonalát. Ráadásul minden karakter a saját nyelvén, a saját kézírásával szignózza a saját háttértörténetét. Az ilyen apróságoktól érződik érdekesnek a sztorikeret: itt bizony nem csak a kompetitív lövöldözésen van a hangsúly, ami manapság egy frissítő újdonságnak számít.
A Marvel Studios jegyzetelhetne
Egy hősalapú lövöldében a lényeg persze a karaktereken van, és mivel a Marvel ikonikus figuráiról van szó, így a Rivals nagy előnnyel indít. Szerencsére a fejlesztők nem csak annyit csináltak, hogy megfogták a legnépszerűbb képregények legismertebb dizájnjait és bevágták őket az Unreal Engine-be. A NetEase csapata gondosan újracsomagolta Peter Quillt, Peter Parkert, Penni Parkert és a többieket. Psylocke a klasszikus tornadressz helyett egy gyönyörű és praktikus nindzsaszerelést hord, Storm egy lenyűgözően modern hatású köpenyben lebeg, és Jeff, a szárazföldi cápa…nos ő egy cápa nyakörvben. A Marvel Rivals művészei nem csak hűségesen képernyőkre ültették az ismert karakterek legfontosabb elemeit, de olyan elegánsan gondolták újra azokat, hogy ezúttal ők adták fel a leckét a modern képregényrajzolóknak.
A hibátlan vizuális megvalósítás ellenére a karakterek képességkészletei már felemásnak hatnak. A Rivals egy multis lövölde, így bizonyos szabályokat tartaniuk kellett a fejlesztőknek: kellenek tankok, gyógyítók és sebzésosztók. Nagyon nehéz elképzelni, hogy Lokit bármikor is érdekelték volna bajtársainak sebei, de kellett egy asgardi gyógyító a készletbe, szóval a gonosz tréfák istene most jótét lelket játszik a csatatéren. Ugyanez a helyzet Magentóval, aki valóban a mágnesesség ura, de nem emlékszünk olyan képregényre, ahol színtiszta mágneses energiából állított volna falakat a tankoláshoz. Puffogni persze felesleges az ilyesmin, és a fejlesztők azért megpróbáltak megtenni mindent, hogy a fura helyre került hősök is megtarthassanak egy-egy ikonikus trükköt. Loki például két gyógyító lövedék között bármikor alakot válthat, és Magneto is lelkesen beléd állít egy vasrudat, ha óvatlanul közelítesz felé.
A hősök többsége meglepően hiteles adaptációt kapott, annak ellenére, hogy a képességek között nagyon könnyű felfedezni a nagy riválisra való hajazást. Bizony idáig bírtuk ki, hogy ne említsük az Overwatchot, de Hulk valójában csak egy nagy zöld D.Va, így tovább nem tudtuk ezt visszatartani. A helyzet szerencsénkre az, hogy a dühös tudósnak jól áll ez a szerep: ha Bruce bedühödik, akkor átváltozik a nagy szörnyeteggé, akit ha elég ideig lőnek, akkor kifárad és visszaváltozik a nyámnyila tudóssá. Mindenki tudja, hogy Star Lord valójában Tracer pisztolyait pörgeti, de Peter Quillnek nagyon jól áll, ahogy rakétacipőivel suhan keresztül az arénán és sorozza hátba az ellenfeleket. Az egyetlen gond a karakterek megvalósításával, hogy egy valamelyest kompetitív lövöldéről lévén szó, a mozgását minden hősnek egységes keretek közé kell szorítani. Pókember ugyan tud hálóhintázni, de csak limitált mennyiségben, megadott keretek között. Hiába választottuk Psylocke-ot, a híresen mozgékony harcost, ha neki is ugyan azoknak a szabályoknak kell megfelelnie, mint Grootnak.
A mobilitási korlátok mellett a TPS nézet sem segít azon, hogy az egyes fegyverek és képességek érzete felülmúlja a riválisban látottakét. Ez lesz az a terület, ahol az Overwatch verhetetlen: ugyan a Marvel karakterei lenyűgöző dizájnokat kaptak, melyek a vállfeletti kameranézetből folyamatosan tündökölnek, a fegyverkezelés és a harcérzet látja ennek kárát. Ettől függetlenül így is elképesztő, amit a NetEase kihozott a hősökből.
A Chronoverzum
Az idősávok találkozásának hála nyolc izgalmas helyszínt látogathatunk meg. Ahogy említettük, mindegyiküknek megvan a maga sztorija, és atmoszférája. A csapat művészei az olyan relatíve egyszerű koncepciókat, mint "futurisztikus Japán" és "rejtett katonai bázis" lenyűgöző csataterekké alakították. A pályák alaprajzai sajnos nem túl innovatívak, ahogy a játékmódok sem. Ez az a szekció, ahol lehetetlen elrejteni az Overwatch hatását: pontfoglalás és rakománytologatás vár ránk, nagyon ismerős (bár nagyon szépen felöltöztetett) pályákon.
Amikor a dizájnerek nem a nagy elődhöz nyúlnak, akkor érződik is a tapasztalatlanságuk. Az Yggsgard Royal Palace első pontja híresen katasztrofális a később érkező csapat számára, így esélyünk sincs elfoglalni azt, ha az ellenfél bevette már oda magát. Hasonló a helyzet a Hydra Charteris Base-szel vagy Shin-Shibuya végpontjával. Ettől függetlenül, a karakterképességeknek köszönhetően, mindig van esély egy-egy nagy pillanatra.
Nem egy olyan meccset pörgettünk végig, ahol minden elveszettnek tűnt, amíg egy Psylocke ultimate szétszabdalta a ponton álldogáló tankot, utat engedve ezzel a csapat maradékának. Luna Snowval képesek voltunk egyedül megtartani egy-egy pontot, ahogy Jeffel is arcontöröltünk már több nagyon lelkesen ránk vadászó Venomot is. A karakterek nevetségesen erősek, de ez lehetővé teszi, hogy a furán épített pályákon is hatalmas pillanatokat élhessünk át. Fair játékegyensúlynak itt helye sincs, cserébe rengeteg nagy győzelmet és nagy vereséget élhetünk meg.
Ez talán a legfontosabb része az egész Marvel Rivals élménynek. A játékban van rangsorolt és beépített verseny mód is, de valójában mindez lényegtelen. A NetEase egy nagyon szórakoztató lövöldét akart építeni, és ez maradéktalanul sikerült is nekik. Az pedig, hogy ezt a világ legcukibb cápájának köpködésével élvezhetjük, csak hab a tortára.
