Kevés olyan játék akad, amely annyira fel tudna húzni, mint a Mario Kart széria tetszőleges epizódjai. Legyen szó kampányról vagy multiról, biztos, hogy egy órán belül többször is 180 közelébe kúszik a pulzusom, és néha talán még szalonképtelen szavak is elhagyják számat. És hiába mindez a szenvedés, egyszerűen nem lehet abbahagyni, nem lehet megunni ezeket a versenyeket - a mindig is a játékélményt előtérbe helyező Nintendo a nyolcadik részre szinte tökéletesre fejlesztette a Mario Kart-receptet.
Még nagyobb, még jobb
Van tehát egy rakat karakterünk (már 42), még több pályánk (a versenyekre 48, a Battle-módba további nyolc aréna), egy csomó felvehető fegyverünk (a két újonccal együtt 23), és ezek kombinálásából elképesztően változatos futamok alakulnak ki. Első nekifutásra, a lassúcska 50 köbcentis motorosztályban persze még nem sok minden árulkodik erről - itt úgy is szinte garantált az első helyezésünk, ha akkor látjuk először az adott pályát, csak ismerkedünk az eszközökkel, és még meglepetésként ér minket, hogy győztesként csak úgy záporozik ránk az "áldás".
A könnyű kupagyőzelmek hatására az ember hajlamos nagyot váltani, és azonnal átülni a kellemesen gyors 150 köbcentire, esetleg a csúcssebességet jelentő 200-as osztályba. Rögtön ítéletet is mondok: ez óriási hiba. Ezek a fokozatok ugyanis nemcsak a szinte újratanulandó irányítás és a jóval agresszívebb és gyorsabb ellenfelek miatt nehezebbek, de azért is, mert itt már kötelező kitanulni a játék mélyebb részleteit. Nyilvánvalóan ez nem egy realisztikus szimulátor, de szinte azokhoz mérhető mennyiségű időt ölhetünk a megfelelő taktika kidolgozásába.
Az egyjátékos üzemmódok alig változtak a Wii U-ra megjelent Mario Kart 8 óta, a négy motorosztályban (illetve öt, hiszen 150 köbcentin külön versenysorozat van tükrözött pályákkal) indulhatunk, mindben 12 bajnokság vár ránk, egyenként négy versennyel. Sajnos bármiféle sztorit - esetleg eltérő körülményekkel - nélkülöznünk kell, pedig egy minden Nintendo-világot összefogó mese jól mutatna itt. A játékmenet ezzel együtt változott valamicskét: a farolással előhozható turbózásnak már három szintje van, a gamecube-os epizódhoz hasonlóan egyszerre két tárgy lehet nálunk, ráadásul két régi-új fegyvert is kaptunk.
Háború van
A Battle-módot sokkal nagyobb renoválás érte: ez ugye az a játékmód, ahol kis arénákban vadászhatunk egymásra. A Wii U változat e téren igen hitványul üzemelt, direkt ide készített szintek helyett szimpla versenypályákat tartalmazott. Ennek szerencsére vége, így nyolc arénában vadászhatunk egymásra, ráadásul egy helyett rögtön öt játékmódban.
Aki esetleg elmélyülne a játékban, tanulmányozná a minden pályán rejtőző titkos levágásokat, rövidítéseket, annak természetesen rendelkezésére áll a minden téren testre szabható egyszerű időmérő vagy verseny is. Ha belevetnénk magunkat az online csatákba, ez szinte kötelező is, különben a szériával évtizedek óta játszók hatalmas előnye szinte ledolgozhatatlan lesz.
Maga az online amúgy tökéletesen működik, a 12 fős versenyek reccenés nélkül, 60 fps-sel száguldanak, akár a tévén játszunk, akár kézi konzolként használjuk a Switchet. Utóbbi mód amúgy megdöbbentően durva, főleg, hogy a Joy-Conokat leválasztva, a gépet asztalra téve bárhol rögtönzött, osztott képernyős vetélkedésbe kezdhetünk. Persze pont erre tervezték a Switch konzolt, de mivel ez az első játék, amelyben ennek tényleg van realitása, itt jött ki először, hogy milyen nagyszerű ez a "bárkit bárhol kihívhatunk" funkció.
Noha ez nem egy teljes értékű folytatás, hanem egy extrákkal és kisebb, de szívesen fogadott fejlesztésekkel telepakolt újra kiadás, ez semmit nem von le a Mario Kart 8 Deluxe érdemeiből. És mivel vélhetően a legtöbbeknek kimaradt az eredeti, mindenféle feltételes módok használata nélkül tudom ajánlani.
