Kevés fejlesztő meri beismerni, hogy kifejezetten a nosztalgiára épít, de a Tokyo RPG Factory alkalmazottainak nem nagyon van más lehetősége: a Square Enix pontosan azért hozta létre ezt a stúdiót, hogy a klasszikus japán RPG-k hangulatát (és persze anyagi sikereit) reprodukálják egy új korban. Első alkotásuk, a tavalyi I Am Setsuna legalább az első tekintetben jól teljesített, és szelíd, melankolikus történetével igazi egyedi színfolt tudott lenni a piacon. A stúdió második játéka, az fura nevű Lost Sphear igen sok tekintetben hasonlít a Setsunára; igaz, ötleteket millió más játékból is merészen átvett.
Elfeledve
A történet olyan, mintha valami JRPG-sztorigenerátor szülte volna - és ezt nem úgy értem, hogy feltétlenül rossz, hanem inkább úgy, hogy bár pontosan ezt a világot még nem láttuk, igazi meglepetést egyetlen eleme sem fog okozni. A Lost Sphear hőse Kanata, egy fiatal kölyök, aki egy szörnyekkel jól ellátott, de máskülönben egész élhető viktoriánus fantasyvilágban éldegél, idejét elsősorban két haverjával, Luminával és Locke-kal tölti. A játék első perceiben a forgatókönyv egy átlátszó indokkal elzavarja városkájából csak azért, hogy amikor visszatér, hófehér, ködös semmi fogadja otthona helyén.
Igen, ebben a világban ez az "elveszettség" afféle vírusként terjed, és egész településeket tüntet el, egész régiókat tesz megközelíthetetlenné. Szerencsére Kanata a következő éjjel álmot lát, amelyből megtudja, hogy ő afféle kiválasztott, egy speciális képesség használója - kristályformában megjelenő emlékeket használva ugyanis vissza tudja állítani az elveszett helyszíneket és embereket eredeti állapotukba. Elgarthe városának megmentéséhez például a falu alapítóinak szentelt emlékműhöz kell vándorolni, ott természetesen leverni a kötelező főellenfelet, majd az emlékplakettet elolvasva kapjuk meg a szükséges emlékdarabot.
Ettől kezdve a játék menete nagyjából kiszámítható: szigetről szigetre, városról városra haladva kell felfedeznünk a világot, mindenhol megoldva a fehér ködlepel jelentette problémákat, sokszor új társakat is szerezve a folyamat során. A fontos, sztori által megkövetelt emlékkristályokhoz általában valami dungeonvégi főellenfél leverése vagy sok-sok párbeszéd szükséges, a szörnyekből ömlő különféle emléktípusokat pedig speciális boltokban költhetjük el varázslatokra és különleges támadásokra. Hasonló történet vezette a Dragon Quest VII-et is, de ott sokkal nagyobb figyelmet kaptak az eltűnt, majd visszatért karakterek emlékei, élményei - itt gyakorlatilag meg sem lepődnek a lakosok az egész akción, ami azért betesz a drámának.
Noha a körülbelül 20-25 óra alatt végigjátszható játék rövidnek számít kategóriájában, erre kivételesen nem voltam mérges - az egyszerű történet nem bírt volna el többet. Bár az igen hamar kiderül, hogy a világot uraló Birodalom katonasága nem az a jóakaratú, alattvalóit féltő szervezet, mint az látszik, és talán az sem sokkol senkit, hogy a partiba belépő, szótlan, szándékairól semmit el nem áruló karakterről is kiderül majd ez-az, ezeket igazi fordulatnak nem nevezném; inkább szériatartozékok egy japán szerepjátékban.
Cuki harcok
Szerencsére a történetnél sokkal érdekesebb a harcrendszer. Ez pedig jó hír, hiszen a játékidő tekintélyes részét fogjuk az apró arénákban tölteni, szörnyek ezreit felaprítva. A tavalyi I Am Setsuna egyértelműen a klasszikus Chrono Triggerre épített, ezt a Lost Sphear egész jól fejleszti tovább. Ez azt jelenti, hogy a rendszer az ATB-megoldást használja, azaz minden karakter és ellenség a maga fürgeségének megfelelő ütemben tölt egy kis mércét, és amint ez megtelik, jöhet az akció (vagyis támadás, mágia vagy tárgyhasználat).
Az extra trükk ott jön az egészbe, hogy karaktereinket akcióik során szabadon mozgathatjuk a mindig egy képernyőnyi csatatéren. A karddal hadonászó Kanata alaptámadásával csak akkor tud egyszerre több ellenfelet megcsapni, ha azok igen közel állnak egymáshoz, az íjpuskát használó Locke viszont egyenes vonalban átlövi a csatamezőt, így akár három-négy ellenfelet is elkaphat egyszerre.
Noha a szimpla ellenfelek nem sokat törődnek a helyezkedéssel, és támadásaik is csak a végjátékra válnak trükkössé, a főellenfelek általában komoly odafigyelést kívánnak. Ezek néha több irányba lőnek, maguk elé, egy csoportba szívják össze hőseinket, vagy épp területre ható varázslatokat eregetnek, így a helyezkedés igen fontos. Egy másik fontos játékelem a Momentum, amit a támadással tudunk felhalmozni, és ez vagy a szimpla támadásokat erősíti (apró QTE-gombnyomással, mint a Legend of Dragoonban), vagy a varázslatoknak ad egy extra effektet.
Összetömörített RPG
Az izgalmas harcok jelentik a Lost Sphear legjobb pillanatait; igaz, azt is hozzá kell tenni, hogy sok extrát ezenfelül nem tud a játék. Karaktereinken csak két cucc lehet (fegyver, illetve páncél), azok fejlesztésének pedig nem sok értelme van, hiszen a következő városban úgyis jobb penge vagy ruha vár majd ránk. Egy értelmetlenül komplex kajakészítési rendszer is helyet kapott a játékban, de hiába kepesztünk fél órát a legutóbbi város speciális ételének komponenseiért, az ételek hatása elenyésző, szóval én ezt abszolút nem erőltettem. Ugyanígy a varázslatokat és a speciális támadásokat is rém összetett módon lehet keverni és tápolni, de egy ilyen rövid játékban túlzásnak éreztem ezt is; szükség egész biztosan nincs ilyesmire.
A Lost Sphear ugyan nem néz ki lényegesen jobban, mint a Setsuna, de az tény, hogy helyszínei sokkal változatosabbak, mint az állandó télbe burkolózó világ volt - és a pasztellszíneket használó grafika kellemes összképet teremt. Olyannyira, hogy az embernek szinte fel sem tűnik, hogy a karakterek részletessége továbbra is inkább a 3DS szintjén van, hogy nemhogy arcmimika nincs, de még az arcok is csak a lehető legvázlatosabb kidolgozást kapták. Mivel ez a stúdió nem óriási büdzséből dolgozik, szinkron továbbra sincs, csak a csaták idejére kapcsolható be opcionálisan némi japán nyelvű harci kiabálás. A zenék viszont továbbra is nagyszerűek, még akkor is, ha az I Am Setsuna zongorafutamai mellett most más hangszerek is szerepet kaptak Mijosi Tomoki komponistánál.
Nem ejtettem még szót a Lost Sphear egyik meglehetősen pofátlan húzásáról - mégpedig azért, mert nem hiszem, hogy sokakat fog zavarni. Minden bizonnyal a nosztalgiázni vágyók kielégítése kedvéért a fejlesztők egy rakás sztorielemet, karaktert, helyszínt szinte változtatások nélkül vettek át korábbi klasszikusokból. Míg a harcrendszer okosan keveri össze a Chrono Trigger és a Grandia széria megoldásait, a többi tekintetben szó sincs ilyen jól kitalált kezelésről. A nyilván a Xenogears ihletésére megjelent mechek például a játék végéig olyan ritkán rúgnak labdába, hogy hiába teszik lehetővé a társakkal való kombózást, a gyakorlatban ezt nem nagyon tudjuk kihasználni. De van itt több helyszín a Final Fantasykből, események és karakterek, amelyek a Suikodent idézik, a Tales of sorozathoz hasonlóan lehet a partival beszélgetni, és a Legend of Mana mintájára építhetünk nagy hatású tornyokat a világtérképen.
Nosztalgiaroham
Cseppet sem rossz játék a Lost Sphear, de semmiképpen sem mondanám rá, hogy eredeti akarna lenni. Oké, nem is ez volt a cél, ez direkt a régi emlékeket felidézni vágyóknak készült - csak akkor jöhet a kérdés: hogy lehet, hogy a bő húsz évvel régebbi klasszikusok lényegében mindenben jobbak? Igaz, a felelet is egyszerű: azok nem véletlenül váltak klasszikussá, a Lost Sphear viszont még a kilencvenes években is a "nem rossz, de semmi extra" polcra került volna.
