Kirjú Kazuma hétrészes nagy eposzának tökéletes lezárása után a Yakuza szériáért felelős Ryu Ga Gotoku Studio úgy döntött, kétféle irányba indul el a továbbiakban. Egyfelől elkészült 2020-ban a Yakuza: Like a Dragon, melynek immár Kaszuga Icsiban a főszereplője (és cseppet sem mellékesen a valós idejű harc helyett körökre osztott harcrendszerben gyepálhatjuk benne a rosszfiúkat), másrészről pedig 2019-ben a SEGA kiadta a Judgmentet. Az utóbbi egy egészen új oldalát mutatta meg a franchise világának, a sikeres spin-off pedig immár egy folytatással is bővült.
Az első Judgment több fronton is remekül teljesített. Főhőse, Jagami Takajuki, a védőügyvédből lett magánnyomozó egy könnyen megszerethető figura, a sztori simán hozta az egyébként meglehetősen magas Yakuza színvonalat, a játék hosszára sem lehetett panasz, a széria védjegyének számító őrült és szórakoztató melléktevékenységekből pedig bőven pakoltak bele eleget (bár pár régi kedvenc hiánya azért fájó volt). Most itt a második rész, de sajnos egyáltalán nem lennék meglepve, ha ezúttal a legnagyobb rajongók lelkesedése is csappanna egy kicsit.
Vádlott, álljon fel!
A Lost Judgment címet viselő folytatás több helyen is célt téveszt, ebből az egyik pedig komoly aggályokat vet fel. A nagy kaland egy új megbízással indul. Jagami Kamurocsóból Jokohamába utazik, hogy társával együtt besegítsen a régi cimboráknak, akik saját magánnyomozóirodát üzemeltetnek a híres kikötővárosban. Friss megbízásukat a helyi középiskola vezetőjétől kapják: bizonyítékot kell találni arra, hogy a suliban zaklatják egymást a gyerekek. Japánban jelenleg tényleg az egyik legfontosabb társadalmi probléma az iskolai megfélemlítés, a bullying, melynek nagyon sok halálos áldozata is volt, ugyanis rengeteg japán fiatal öngyilkosságát ezekre az okokra vezették vissza. Éppen ezért lenne fontos, hogy megfontoltan nyúljunk a témához, a Lost Judgment viszont egyáltalán nem így tesz.
Jagami az esetek 99%-ában először kioktatja a pajtásokat zaklató diákokat, majd miután azok beszólnak neki két durvábbat, fogja, és brutális módon agyonveri őket. Nem vicc, egy 30-40 éves felnőtt ember bucira veri a 16-17 éves kissrácokat, és ez szinte az egyetlen felkínált megoldás az iskolai megfélemlítés ellen - a másik például a rejtett kamerák telepítése mindenhová, köztük az iskolai mosdóba is (ez is konkrétan megtörténik a játékban). Nincs bemutatva a sértett fél, a zaklatott gyermekek oldala, nem beszélget el velük a nyomozó új, és maguk a zaklatók sem kapnak mélyebb dimenziót, még csak szóba sem kerül az, hogy tinédzserként az ember simán csinál olyan sületlenségeket, amik miatt felnőttként csak pironkodni fog, de nyilván eszébe sem jut újra megtenni ilyen dolgokat. Ezek helyett a megfejtés az, hogy az osztályterem közepén csapjuk szét az egész focicsapatot, abból majd mindenki tanul.
Maga a fő sztori egyébként természetesen túlnő az iskolán, illetve belekeveredik az egész történetbe egy titokzatos holtest, a feltételezett gyilkost azonban a bűntény elkövetése idején épp egy másik bűncselekmény elkövetése közben csíptek nyakon, így tökéletes alibije van. Izgalmasan hangzik? Nos, a játék első felében mindez annak is tűnik, de megdöbbentően hamar kapjuk meg tálcán kínálva szinte az összes érdemi választ (ezeket bántóan sokszor a szánkba is rágja a Lost Judgment). Túl hamar ellőnek minden puskaport az alkotók, nem ehhez szoktunk hozzá a Yakuza játékoktól.
A nyomozás megmaradt olyan faék egyszerűnek, mint amilyen az első részben volt: gondolkodni, agyalni egyáltalán nem kell, a mechanikák rövidtávon talán még mindig szórakoztatóak, de hamar monotonná, unalmassá válnak. Nem talált be nálam az egyik új közlekedési mód, a gördeszkázás sem. Általában véletlenül pattanram rá a deszkámra, mivel a futás és a gördeszkázás ugyanazt a gombkiosztást kapta. A deszkahasználat egyébként is esetlen és darabos, a dedikált gördeszkapálya (ahol trükköket lehet bemutatni) pedig saját maga paródiája.
Szót kér a védelem
Ha már ennyire megrángattuk a vádlott grabancát, engedtessék meg, hogy a védelem felsorolja annak erényeit - noha ezen erényeknek is szinte mind van egy-egy árnyoldala. Mindenekelőtt a Lost Judgment pontosan annyira grandiózus, mint minden korábbi Yakuza cím. Kamurocsó és Jokohama simán tartogatnak annyi tenni- és felfedeznivalót, hogy akár száz játékórára is gond nélkül lekösse az embert. A különböző aktivitások talán most a legszórakoztatóbbak és legelborultabbak, visszatért sok régi kedvenc (például a folyamatosan fejleszthető drónokkal vívható drónversenyek), és vannak igazán remek újoncok is (a VR-társasjáték akár egy különálló címként is megjelenhetne, egyszerre beteg és csodálatos).
Még ezeknél is emlékezetesebbek a mellékküldetések, az iskolában megoldandó rejtélyek, melyek során nem csak a tanárokkal, hanem a különféle iskolai csoportosulásokkal (e-sport formációtól a tánccsapatig tényleg minden diákkör képviselteti magát) is kapcsolatba léphetünk. Ezen a téren valóban jó munkát végeztek az alkotók, és ha valakit a fő történetszál lelomboz, még mindig simán lehet, hogy ezek a másodlagos feladatok kárpótolni fogják őt. Ezt a vonalat mindenképpen érdemes lesz megtartani az esetleges folytatásokban is. Hatalmas kár, hogy ez a mélység és odafigyelés magát a fő sztorit már elkerülte.
Bár továbbra sincs túlbonyolítva a harcrendszer, aki nem szerette a Yakuza: Like a Dragon új irányát, annak igazi felüdülés lesz Jagamit irányítva laposra verni a rosszfiúkat (és eléggé visszás módon a fentebb emlegetett nebulókat is persze). Az első részben megismert daru és tigris harcmodorok mellett megjelent a főleg ellentámadásokra építő kígyó stílus is, ami kifejezetten hasznos tud lenni. Sajnos a harcrendszernek is akad viszont fonákja: a hétköznapi ellenfelek túl gyengék, egy-két ütéssel kifektethetők, a bossoknak és mini bossoknak azonban bosszantóan sok életerejük van, plusz rendelkeznek ellégé pofátlan, előre kiszámíthatatlan támadásokkal is - ezekből elég kettőt bekapni, és máris jön a game over felirat.
Fel kell írnunk egy képzeletbeli pirospontot azért is, mert alaposan visszavettek az első rész sokak által gyűlölt követős mechanikáiból (tudjátok, mikor valakit tisztes távból kell követni anélkül, hogy az illető észrevegyen minket). Ezért én is végtelenül hálás vagyok. Azért viszont már nem, hogy Jagamit sokkal szürkébb szereplő, mint az első részben volt, a fő történetszál hamar kifullad, az iskolai zaklatások tényleg valós problémáját pedig régen kezelte ennyire rosszul egy videojáték.
Legyen a mai nap tanulsága a következő, kedves gyerekek: ha piszkálnak a suliban, akkor nem szükségszerűen az a megoldás, hogy beszakítjuk a másik koponyáját egy felkapott utcatáblával.
Imádom a Yakuza szériát, tetszett az első Judgment, most viszont valami csúnyán félrement, és jó lenne gyorsan az okok mélyére ásni, mert azoknak, akiknek nem jött be a Yakuza: Like a Dragon, csak a Judgment spin-off sorozat maradt - már eldőlt ugyanis, hogy a későbbi Yakuza játékok is körökre osztott harcrendszert fognak használni.
