Van abban valami bájos, amikor egy felnőtt férfi zsákfigurával játszik. Próbáltam jobb magyar szót találni erre, de egyelőre nem megy. És persze a LittleBigPlanet sorozat rajongói amúgy is tudják már, miről van szó, és a harmadik rész bejelentése óta vidáman táncikálnak Sackboy-t is megszégyenítő mozgáskultúrával. A Sony egyik legcukibb és legkreatívabb platformer játékáról van szó, amely amellett, hogy raymani magasságokba emeli a cukiság és az idegtépő ügyességi feladatok furcsa egyvelegét, az alkotói szellemet is finoman birizgálja. Vagyis egy olyan családbarát, hosszú órákon, napokon átívelő szórakozást nyújt, amire minden szülő és gyerek nyitott lehet. És bár én már nem vagyok gyerek, szülő pedig még nem, engem is sikerült elvarázsolni teljesen. Megint.
Négyen a slamasztikában
A LittleBigPlanet 3 egy újabb bohókás kaland, amiben Sackboy-nak egy rosszfiúval kell szembeszállnia, aki el akarja pusztítani azt az univerzumot, amely leginkább olyan, mintha a gardróbból borult volna ki. Apró tárgyakból lesznek világot jelentő deszkák, óriási dolgok válnak nevetségesen kicsivé, minden olyan szürreális, mintha Tim Burton és Neil Gaiman álmába csöppennénk bele, ahol éppen kiborult a varródoboz. Aki ismeri a sorozatot, bizonyára nem lepődik meg ezen. A LittleBigPlanet 3 tehát a játék univerzumának egy új bolygóján, Bunkumon játszódik. Miután akaratlanul szabadon engedtek három gonosz titánt, Sackboy és a barátai mindent megtesznek azért, hogy megállítsák őket a fura alkotó, Newton segítségével. És igen, itt jön a képbe a Sumo Digital érdekes újítása, az új hősök.
Az új karakterek, ahogy sejteni lehetett, megnyerőek és imádni valóak. A kutyaszerű Oddsock gyorsan fut, jól mászik, és falakról is el tud ugrani. Toggle váltani képes egy nagy és egy parányi változata között, így manipulálva a gravitációt a vízben és rugós platformokon, hogy magasabbra ugorhasson. Swoop repülni tud, és a levegőben különböző tárgyakat szállítani. Persze ne gondoljuk azt, hogy most megkapjuk a Rayman Legends-féle karakterszabadságot, sajnos keretek közé vagyunk szorítva. Már csak azért is, mert Newton hőseit (ez amolyan zsákbabaszerű Charlie angyalai) először ki kell szabadítani a kampány során. Itt négy fő szakaszra és alterületre van osztva a feltérképezhető világ, egy a prológus és egy-egy a hősökről szól, akik a játékban mutatkoznak be. Mindegyiküket a hozzájuk tartozó pályán kell feloldanunk, legyőzve az adott szint főellenségét, ami eléggé hasonlít arra, ahogy a Legend of Zelda-játékok dungeonjeinek különleges tárgyai működnek. Hogy feloldjunk egy adott karaktert, meg kell szereznünk egy különleges tárgyat, és azt el kell helyeznünk egy különleges oltáron. Aztán megnyílik az adott hős, de ő csak abban a világban játszható, amelyikben felszabadítottuk. Kár érte, szerintem ezzel nagy lehetőséget vesztett el a játék.
Minden gamer társat választ, viláááágom vilááááááágoooom
Tehát a dolgunk a „hass, alkoss, gyarapíts” eszme továbbgondolása mentén a „játssz, építs, oszd meg” rendszerben alakul ki. Van egy 6-8 órás főkampány, de nem ez a lényeg, a közös coop móka (akár négyen is, ugyebár), a pontszámok megdöntögetése mellett sokak számára a pályaszerkesztés lehet még nagy hívószó. Itt a Sumo Digital órások vállára állt, miután a Media Molecule könnyen hozzáférhető és hatalmas LPB2 alkotókészletét is megkapták és érintetlenül átültették a folytatásba, rengeteg frissítéssel feldobva azt. Már 16 rétegen is építkezhetünk, amit persze először senki nem képes átlátni, de pár órás tanulással azért már komoly pályákat lehet létrehozni, a gyűjtögethető elemek számába pedig bele sem megyek.
Persze már mikrotranzakcióban is vehetünk új világokat és skineket (Marvel, DC, Muppet, Nightmare Before Christmas vagy akár Metal Gear Solid – mind zseniális), szinte megunhatatlanul sok változat vár arra, hogy megálmodjuk. És akkor ez még mindig nem minden: ott van a Popit Puzzle Academy is, amely önmagában elfoglal egy egész bolygót, ahol egy különc NPC-professzor, Larry Da Vinci lakik. A professzor bevezet mindegyik építési technika rejtelmeibe, beleértve azt, hogyan szerkessz sarkokat, hogyan forgass vagy törölj objektumokat, ahogy még arra is, hogyan helyezz el aljas csapdákat. Mindegyik Popit Puzzle-lel olyan játszani, mint egy hagyományos LBP-pályával, miközben megismerjük az adott elem lényegét. Ez még egy olyan pont volt számomra, ahol napokat el lehetett volna tölteni, ha a lapleadás előtti hajrában lett volna idő erre.
Szavatosság tekintetében tehát nem lehet okunk panaszra, az előző részekből hozható és építhető kontent bőven kiszolgálja a legráérősebb játékost is. A tárgyak használata is újdonság egyébként; Sackboy egy hajszárítószerű tárgy segítségével magához szívhat vagy ellökhet tárgyakat, a zseblámpa megvilágít rejtett tárgyakat, a Blink Ball gömböket lő különleges panelekre, amelyek másik platformokra teleportálnak, a Hook Hat segítségével síneken csúszhat végig, a Boost Boots pedig kétszer akkora ugrást enged karakterünknek.
A készítők biztosra mentek a LittleBigPlanet 3 minőségét illetően, és kiváló színészeket kértek fel a játék karaktereinek megszólaltatására. A narrátor például a zseniális Stephen Fry, míg a főgonoszt mindenki kedvenc House dokija, Hugh Laurie szinkronizálta. Persze a többieket sem kell félteni, hiszen beugrott Nathan Drake hangja, Nolan North, és besegített két népszerű szinkronművész, Peter Serafinowicz és Tara Strong is.
Ez nem egy minijáték
Bár többféle játékmód és ügyességi minijáték (valamint csak együtt játszható pályarész) van a LittleBigPlanet 3-ban, semmiképpen nem mondanám, hogy egy aranyosan összetákolt játszóházról van csupán szó. És nem is csak gyerekeknek szól. Ez a rész a legnehezebb játék a sorozatban, komplexebb és izzasztóbb elődeinél, és sajnos van annyira bugos is, hogy egy viszonylag nyugodt felnőttet is felidegesítsen.
Mondjuk engem. Akadás, recegések, furcsa eltűnés a checkpointrendszer nem egészen szilárd rendszerében – történtek érdekes dolgok, annak ellenére, hogy patchelik a játékot serényen, feltehetően érkezik is még javítócsomag, mert igény lenne rá. A zseniális, de mégis kicsit bizarr vizuális hangulat, a tárgyak használata, a logikai kihívások és a néha frusztráló bossharcok fényében sokkal inkább felnőtt testbe ragadt gyerekeknek ajánlanám ezt a részt, ami ugyanakkor nem tudott túlnőni elődein a sok újdonság ellenére sem. Néha túl nehéz, néha túlzsúfolt, túlságosan sokat akar egybepréselni, a pályaszerkesztés pedig valódi elmélyülést igényel a rendszerben, ami egy casual játékost elijeszthet a teljes élmény befogadásától.
Sima platformerként ugyanakkor a játék túl kevés, egy Raymanhez vagy Marióhoz képest alulmarad, pont a kreativitása teszi egyedivé. Sajnos vannak hibái is, melyek miatt nem nevezhető tökéletesnek. De még mindig egy egyedi, varázslatos címről van szó, ami úgy talál ránk, mint zsák a foltjára. Vagy valami ilyesmi.
